Kosztercsi írásai

Aki ismer az tudja, hogy rengetegszer mondom azt: öregszem! Eleinte viccnek indult, sőt sokszor kifogás is volt. Aztán egy idő után rájöttem, hogy egyre inkább igazam van. 23 évem ellenére kezdek kiégni... Íme az 5 pontba szedett bizonyíték: 1.) Amikor az otthon töltött este jobb, mint egy buliban csápolni  Régen el sem tudtuk képzelni, hogy egy héten legalább háromszor- négyszer el ne menjünk bulizni! Most a heti egy is soknak tűnik, és akkor is végig a pizsamádat kívánod- bármennyire is perverzen hangzik ez. 2.) Italt? Csak minőségit! És csak mértékkel! Minden egyetemistának volt tablettás bor korszaka. Aki azt mondja nem, az hazudik! Aztán szépen-lassan eljön az az idő, amikor a drágább, minőségi bor felé húz a kezed az üzletben. Amikor megállsz egy üvegnél, és még azután is panaszkodsz a fránya savad miatt... 3.) Inkább főzni, mint rendelni Elkövetkezik az az idő az életedben, amikor már nem rendelsz minden nap, hanem inkább bevásárolsz és rászánod az i

Mit mondhatnék én, kóbor egyetemista Arról, hogy 60 éve milyen volt egy 16 pontos lista? Hogy milyen volt szabadságvággyal a szívben élni Hogy milyen volt a puskarobbanástól félni. Hogy milyen volt egyetemistaként ekkorát lépni Hogy milyen volt a zászló közepét kitépni. Hogy milyen lehetett merészen dalokat énekelni Nagy Imrét az országélére visszakérni. És fogalmunk sincs, és a könyvekből sem tudjuk Hogy milyen lehetett volna a jövőjük, és milyen volt a múltjuk, mert meghaltak. Egy eszmével lelkükben Egy haza, egy réteg, egy nemzet volt védelmükben. És őszintén, elképzelhetetlen lenne Hogy mi neki indulnánk, és egy nemzet zengne És merészen a hazáért áldoznánk életünk... Na ezért kell, hogy a hősökre emlékezzünk. K. Kép forrása: http://www.magyarforradalom1956.hu/ Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat →  Kosztercsi a Facebookon Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem

Édesapa! Milyen volt a karodba fogni? Könnyező szemmel szemembe nevetni Gügyögni, játszani, félteni, felkapni,  Szaladni, simizni, aggódni, dorgálni? Milyen volt, amikor már jártam? Amikor az oviban egy verssel egyedül kiálltam? Amikor karácsonykor kicsi kezem készített neked ajándékot, Amikor magamat földhöz vágva akartam a játékot. Milyen volt, mikor először mentem suliba? És amikor 16 évesen az első buliba? Milyen volt, mikor az első fiút hazavittem, Amikor hat év  után utoljára vettem fel a refis ingem? Milyen volt, amikor megtudtad felvettek? Amikor már félig-meddig a kezem elengedted A te elköltözésed után én is elmentem. És volt pillanat, amikor azt hittem elvesztem.... És Apa? Ugye mindig fogsz szeretni? A gyerekeim szemébe könnyezve nevetni. És megtanítani őket mindenre, amire engem Ez az egy dolog, amit kíván lelkem. Mert Apa, azt tudnod kell, hogy szükségem van Rád! És bármi is történt, nekem mindig Te vagy a Család. Csak

Hétfőn színházban voltam. Az előadás után közönségtalálkozóra is volt lehetőség. Szilágyi Tibor- az Üvegtigris óta- mindenki Oszi bácsija, egy nagyon izgalmas történetet mesélt el. A Shakespeare-i korban nagyon drága volt a szövegkönyv, ugyanis kézzel másolták. Ezért ha a szél felkapta valamelyik lapját, rá kellett taposni. Ahogy ő fogalmazott "Mindenre rá kell lépni, mert elviszi a szél!". A beszélgetés még hosszasan tartott, de én nem tudtam ezt a mondatot kiverni a fejemből.      Mi mindenre lépnék rá én? Mi az, amit nem vihet el a szél az életemből?   Rálépnék a naplóimra. Amikben féltve őrzött titkaim családjai laknak. Amikben beteljesült, vagy örök időkre elfeledett szerelmek sorakoznak. Amelyekben hétfőn még szidom a jó anyámat, kedden meg már meghalnék nélküle. Szóval naplók .   Rálépnék a hitemre. Arra, amiért évek óta küzdök, amiért szenvedtem. Amit megvédtem, hirdettem, amit soha nem rejtettem az alá a bizonyos véka alá. Tehát hit .   Rálépnék az igaz barátaimr

Hogy az élet mit jelent azt igazából csak azután fogjuk fel, ha már meghaltunk. Hiszen kik vagyunk mi, hogy ilyen dolgokról ítélkezzünk?!    Míg ezt körmölöm a kis füzetemre felmászik a sorokon egy vörös hangya.(Igen, van egy pár a koli szobánkban. Köszönjük, jól megvagyunk.) Elnyomom, de a teteme ott marad a lapon. Megállok egy percre. Pont most ítélkeztem. És az ítélet: halál.    Isten vagyok-e a hangyák világában? És vajon egy napon engem is így fog elnyomni odafentről valaki? Hirtelen, és váratlanul, minden előzetes tájékoztatás vagy figyelmeztetés nélkül? Csak így "huss-jelleggel"?    Az öregek nem hiába tartják, hogy az élet múlékony, törékeny. De igazából nem is kell ahhoz öregnek lenni, hogy rájöjjünk: fogalmunk sincs mennyi időnk van hátra. Mikor húzzák át egyetlen tollvonással az egész történetünket? Ezekre nem tudom a választ. De egy biztos. Én nem várom tétlenül, míg kiderül! K. A kép magánarchívumból való. Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kat

Van úgy, hogy azt érzed menned kell. Hogy most fel kell állni, itt hagyni mindent és futni. Rohanni és menekülni. Szinte kifutni a világból. Elbújni minden elől. Elfelejteni határidőket, kikapcsolni a telefont, csak bebújni a meleg ágyba egy jó könyvvel, és semmivel nem törődni. Ilyen menekülésem volt nekem csütörtökön. Egészen Kisvárdáig szaladtam, és nem is tértem vissza a "valóságba", csak tegnap. 5 nap a családi fészekben, visszabújva a csigaházba, teljes elszigeteltség, csak színtiszta töltekezés. Amikor az ember így teljesen egyedül marad önmagával, akarva-akaratlanul is elkezd járni az agya. Gondolkozik a múlton, a jelenen, a jövőn. Hogy mit és hogyan tett/tehetett volna/ fog tenni. Nem mindig szeretek önmagammal egyedül maradni. Ilyenkor vagyok a legsebezhetőbb, a legkevésbé erős. Mert ki előtt legyen önmaga az ember, ha nem saját maga előtt? És amikor végre kibújok a csigaházból, és erőmön felül visszamászok a valóságba, olyankor mindig rájövök, hogy megint fel