Kosztercsi írásai

Tegnap érdekes beszélgetést folytattam egy ismerősömmel. Elhagyta a száját az a mondat, hogy „Most már kellően megneveltem anyámat!” Csak ültem mellette az autóban, amiben együtt utaztunk, néztem rá, és nem értettem. Mit csinált az anyjával?! Aztán belemelegedett és elmesélte, hogy Ő igazából évek óta neveli a szüleit, és hogy úgy érzi, szépen lassan megtanulnak tőle mindent. Mielőtt félreértés esne, nem a XXI. század kütyüjeiről, és technikai fejlődéséről beszélgetünk, hanem jellemről, érzelmekről, tulajdonságokról. Így motoszkálni kezdett bennem a kérdés, vajon lehetséges-e, hogy egy idő után megfordulnak a szerepek, és a gyerek kezdi el nevelni a szüleit. Ezen kérdéseimet veletek is megosztottam a különböző közösségi oldalaimon. Az Instagram  tűnt sikeresebbnek. Ott a válaszadók 24  -ből 19   mondta azt, hogy szerinte lehet nevelni a szülőket. Mivel részletesebb választ nem kértem tőletek, így magamban kezdtem el agyalni. 6 éve, hogy elköltöztem otthonról, úgy, hogy

Dallamatapadás. Azt jelenti, hogy egy dal, egy dallam, egy nóta foszlány beszökik a fejedbe, és akár évekig is ott marad. Valami idegen tárgy, ami a semmiből lesz a részed, és olyan otthonosan érzi magát a fejedben, hogy szinte már egy vagy vele. Nagyjából ilyen voltál nekem Te is... Aztán egyszer csak egy hatalmas harapófogóval benyúltak a fejembe, és kitéptek onnan. Azóta is fáj. És rá kell jönnöm, hogy ez sokkal rosszabb, mint egy szakítás. Egy barátság véget érése sokkal fájóbb, mint egy balul elsült szerelem archiválása. Tudod, minket sokkal többet láttak együtt, mint engem bármilyen fickóval életem folyamán. És amikor jártamban-keltemben Rád kérdeznek, úgy érzem, hogy a dallamod megpróbál visszalopózni a fejembe, aztán valahol a dobhártyám közepén azt mondja egy kis fickó: Nem. Itt nem mész át! Te vagy a kiírtani akart dallam, ami amint kimegy a fejemből, szinte hiányzik. De rá kell jönnöm, hogy te döntöttél így. Magadtól távoztál. Te álltál fel, és adtad át a helyedet egy

A zuhany alatt állok, karba font karokkal, és megpróbálom lemosni magamról ezt az érzést. Ezt a várakozással vegyített félelmet! Voltatok már úgy, hogy annyira vártatok valamit, hogy már szinte rettegtetek tőle? Ilyenkor mi a megoldás? Ülök a szobámban török ülésben. Az ujjaimmal malmozok, és fel sem tűnik, hogy én állok vesztésre, mert annyira átjár ez az érzés. Ez a várakozással vegyített félelem! Voltatok már úgy, hogy annyira vártatok valamit, hogy már szinte rettegtetek tőle? Ilyenkor mi a megoldás? Sétálok egyet, hogy terelődjenek a gondolataim. Fejben valahol Rómában járok, a parton ülök 20 kilóval könnyebben, egy finom bort iszok, amikor közeledik felém egy alak. Ahogy közelebb ér rá kell jönnöm, hogy ez egy érzés! Ez a várakozással vegyített félelem! Voltatok már úgy, hogy annyira vártatok valamit, hogy már szinte rettegtetek tőle? Ilyenkor mi a megoldás? Apukámmal telefonálok. Éppen azt ecsetelem neki, mi lesz holnap. Ő megkérdezi mit érzek? Megint ez a fránya érzelem.