Kosztercsi írásai

A reggeli posztomban láthattátok, hogy Budapestre költöztem, és mint minden jó magyar ember, totál turistába vágtam magam. Aztán miközben lépdeltem az iroda felé, azon gondolkoztam, hogy ez a város sosem fog igazán befogadni engem. Mindig én leszek a vidéki lány, aki nem hogy Debrecenből, de Kisvárdáról jött. Aki képes eltévedni egy google maps-el a kezében. Aki akkor is udvarias lesz, ha őt fellökik. Kicsit úgy érzem magam, mint Marshall Eriksen, aki New York-ban is ugyanaz próbál maradni, aki otthon volt. És ez a legnehezebb. Vagyis igazából ez a legnagyobb kérdés: mindenkit beszippant a nagy város nyüzsgése? És aki tiltakozik ellene, azt is? És a beszippantás előtt a befogadás van, vagy ha tetszik, ha nem, elvisz magával és kész? Kicsit félek. Mint minden újtól, ami valaha velem történt. Kicsit aggódok, mert Budapest nekem mindig az a város volt, ahova soha nem költöznék. És láss csodát! Itt lakom! És lehet, hogy még nem győzött meg teljesen, de amikor reggelente ráérőse

Húú, gyerekek... Ez most kicsit ömlengős lesz, de a szívem csordultig van érzelmekkel, és muszáj, hogy kiöntsem... Amikor felköltöztem Debrecenbe, Kisvárdáról, egy csodavilágba kerültem. Csak kapkodtam a fejemet, hogy tulajdonképpen hová kerültem. Tágra nyílt szemmel bámultam a Nagytemplomot, gyermeki szerelemmel ültem az Egyetem előtt, gyönyörködve benne, és csak szívtam magamba ezt a varázslatot. Aztán el kezdtem keresgélni az utaimat. Emberekkel ismerkedtem meg, kinyílt a világ. Kaptam egy lehetőséget. Két hónapig a Kölcsey Központ programjai az én hangomon kerültek a debreceniek fülébe, majd jött a nagy durranás: én lettem az Apollo Mozi hangja. Hihetetlen érzés volt, ahogy az új, vagy a már rég elfeledett barátaim kerestek fel, küldtek kedves üzeneteket: "Tényleg a te hangod megy az Apolloban?" "Csak azért némítottam le a telóm, mert te mondtad!". És ne is beszéljünk arról, amikor én is bennülvén a teremben, a következőt kaptam meg a barátaimtól: "J