eltervezés, #jesuischarlie, kicsiből nagy
Tegnap olyan szépen elterveztem, hogy miről fogok írni. Szépen fel volt építve bennem a váz, hogy a 'jó itthon' sorozatot folytatom.
Aztán felkeltem, és annyi minden történt, ami rögtön kizökkentett az idilli írásból.
Reggel egyetemista létemhez képest nagyon korán keltem, és a reggeli kávé mellé kinyitottam a napilapokat. Úgy gondolom, újságíróként nem mehetek el szó nélkül a párizsi mészárlás ügye mellett. Hiszen lehet itt szakmai elfogultságról beszélni, de azt hiszem,hogy egy embernek az életben igazán csak a jogaihoz van joga. És az, hogy valakik buta felindulásból, egy vallás nem létező pontjait követve megfosszanak valakiket az elsődleges, az élethez való joguktól, az amellett, hogy gyilkosság elítélendő is. És kérdem én,mi a kénkövesménkű az a sajtószabadság, ha valakit megölnek a -kirívó- véleménye miatt? És kérdem én, mire jó a karikatúra, ha nem arra, hogy valamit, ami amúgy is gázos kifigurázzunk?
Nem szeretném tovább csűrni csavarni a dolgot. #jesuischarlie!
A másik nagy sokk, az volt, ahogy hazaértem a városból, és két idegen, férficipő fogadott. 'Mi a fene?-gondoltam magamban, és kabátot nem találván vágtattam az emeletre.
Kopogok a húgomhoz. 'Igen?'-kérdezi olyan cérnavékony hangon, ami nála nem megszokott. 'Kinyitod?'- kérdezem, és legszívesebben már berúgtam volna az ajtót. De nem teszem, várom a reakciót. Lomhán az ajtóhoz jön. Egy kulcsfordulás. Két kulcsfordulás. Az ajtó résnyire nyílik. 'Van nálad valaki?'-kérdezem, és mindent megadnék, ha beláthatnék a szobába. 'Aha-feleli lazán- a srácok.' 'És, hol vannak?' 'Az ágyon- itt kaptam szélütést- elbújtak, mert félnek tőled!' Az ajtó kivágódik, én beesek, a srácok köszönnek, én vissza, majd lebattyogok a földszintre. Közben azon agyalok, hogy JÓL IS TESZIK!!
Meg azon, hogy hová lett a macikkal játszó kislány? És ki ez a csaj, aki srácokat hord fel? És hol van az én KIShúgom?
Aztán felkeltem, és annyi minden történt, ami rögtön kizökkentett az idilli írásból.
Reggel egyetemista létemhez képest nagyon korán keltem, és a reggeli kávé mellé kinyitottam a napilapokat. Úgy gondolom, újságíróként nem mehetek el szó nélkül a párizsi mészárlás ügye mellett. Hiszen lehet itt szakmai elfogultságról beszélni, de azt hiszem,hogy egy embernek az életben igazán csak a jogaihoz van joga. És az, hogy valakik buta felindulásból, egy vallás nem létező pontjait követve megfosszanak valakiket az elsődleges, az élethez való joguktól, az amellett, hogy gyilkosság elítélendő is. És kérdem én,mi a kénkövesménkű az a sajtószabadság, ha valakit megölnek a -kirívó- véleménye miatt? És kérdem én, mire jó a karikatúra, ha nem arra, hogy valamit, ami amúgy is gázos kifigurázzunk?
Nem szeretném tovább csűrni csavarni a dolgot. #jesuischarlie!
A másik nagy sokk, az volt, ahogy hazaértem a városból, és két idegen, férficipő fogadott. 'Mi a fene?-gondoltam magamban, és kabátot nem találván vágtattam az emeletre.
Kopogok a húgomhoz. 'Igen?'-kérdezi olyan cérnavékony hangon, ami nála nem megszokott. 'Kinyitod?'- kérdezem, és legszívesebben már berúgtam volna az ajtót. De nem teszem, várom a reakciót. Lomhán az ajtóhoz jön. Egy kulcsfordulás. Két kulcsfordulás. Az ajtó résnyire nyílik. 'Van nálad valaki?'-kérdezem, és mindent megadnék, ha beláthatnék a szobába. 'Aha-feleli lazán- a srácok.' 'És, hol vannak?' 'Az ágyon- itt kaptam szélütést- elbújtak, mert félnek tőled!' Az ajtó kivágódik, én beesek, a srácok köszönnek, én vissza, majd lebattyogok a földszintre. Közben azon agyalok, hogy JÓL IS TESZIK!!
Meg azon, hogy hová lett a macikkal játszó kislány? És ki ez a csaj, aki srácokat hord fel? És hol van az én KIShúgom?
Kosztercsi
A kép magánarchívumból való.
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapi gondolataimat, zenéimet, és az agymenéseimet 👇
Instagramon pedig olyan tartalmakat találsz, amiket csak a legnagyobb barátaimmal osztok meg! Szóval, leszel a barátom? 👇
Megjegyzések
Megjegyzés küldése