Kosztercsi írásai

Cikáznak, repkednek a gondolatok A fejem egy komplett gondolat tok És csak sodródok a vízzel, dobál ide-oda Itt már nem segíthet senki, főleg nem a Yoda. Mert az erő már rég nincsen velem És nem lehetek én az ötödik elem. Mert elveszek, érzem, darabokra hullok A víz mélyére húznak le a többtonnás súlyok. És vergődöm, kapkodok, hálóban hal vagyok A torkom elszorul, levegőt nem kapok Mert már belülről valami olyan érzés Amihez a suliban nem volt külön képzés. Bánt és fáj, ez a kettő biztos És hogy tiszta lennék, de maradok piszkos. Mert az érzéseim össze-vissza A víz pedig azt könnyen issza! Kosztercsi  A kép magánarchívumból való. Amúgy követsz már  Facebookon ? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapi gondolataimat, zenéimet, és az agymenéseimet 👇 Instagramon  pedig olyan tartalmakat találsz, amiket csak a legnagyobb barátaimmal osztok meg! Szóval, leszel a barátom? 👇

Amikor beleszoksz valamibe az jó! Vagyis egy idő után elfogadható. Mókuskerékben tapossuk laposra magunkat Útszélen szórjuk el a jó és a rossz magunkat. Aztán történik valami, beüt a crach És a megszokásból semmi nem marad. Változás áll be, valami megváltozik S az élet a végén más színekben pompázik. Egy új hely, új emberek, vagy egy új szerelem Aztán az ágyon ülve a tollamat szerelem. És meredek magam elé, hogy a VÁLTOZÁS JÓ. Mint az Anya által készített reggeli kakaó. De az is megváltozott, már egyedül kelek fel. És azon kapod magad, hogy te sem cselekszel Csak beleszoksz a változásba is, ezt így kell S a gondolatod már más felé szökell. Mert "Minden változik a lényeg nem!" - Animálék megmondták Még akkor is, ha a jó kedvet néha megrontják. Ebben élünk, nap mint nap másban Egyik percben ez, a másikban más van. És az is változik, hogy nem tudok írni Hogy sokszor nem tudom, hogy fogom bírni Hogy igyekszem kitűnni, de sokszor ugyanaz vagyok Hogy nem...

Igazából utálom az esőt! Elszomorít, és újra és újra magamba forgat. Ilyenkor csak gubbasztok egy helyben, és meredek magam elé. Kivéve, ha itthon vagyok. Olyankor kifelé meredek. Elnézem, ahogy a macskák menekülnek a cseppek elől - és kiröhögöm őket, ha megáznak-, a diók esését figyelem, majd a kutyát, ahogy odaugrik, ráül és kieszi a belét. Ez ilyenkor egy csendes csodavilág. Egy nagy zöld. A nyugalom szigete. És azon kapom magam, hogy már eltelt egy óra, és a bámuláson kívül semmit nem csináltam. Olyankor kinyitom az ajtót, odahívom a kutyát, aki nagyot nyújtózik, és a fejét az ölembe hajtja. A szemembe néz, mintha azt kérdezné: "Hol jártál eddig?". Én meg azon kapom magam, hogy a kutyának mesélek. És Dorka csak hallgat és hallgat, néha még mintha bólintana is. A macskák, meg fújogatva fekszenek lustán a dobozukban, és nem tudom, hogy engem vagy a kutyát utálják jobban. Csend van. És ha néha, ha el is megy valaki a kapu előtt mosolyogva köszön be. Mert ez itt Kisvárda. ...