Kosztercsi írásai

Nagymamám szerint a rosszindulat fogyaszt. Nem hiába használják az "epés" kifejezést, egy-egy odaszúrásra. Csak erre a tényezőre tudok gondolni, ha tüzetesebben megnézem kedvenc Schobert Norbi elmúlt pár hónapos cselekedeteit. Igazából már lassan nincs réteg ahonnan még nem pécézett ki magának valakit, hogy a Facebook oldaláról háborút üzenjen neki. Kezdődött Majkával, és az Ózdi kirohanással. A szájkarate egy idő után lecsendesedett, bár a Facebookon külön esemény volt arra, hogy ők élőben, ököllel is összecsapnak! (Őszintén: imádtam volna!!) Forrás: valodihelyzet.blog.hu A legújabb húzása az, hogy a kórházba került Laci bácsi mellett úgy kampányol, hogy kígyót-békát kiált mindenkire, aki valaha is szájára merte venni az öreget. Fördős Zét, az RTL Klub főzős műsorában zsűriző gasztrobloggert találta meg azzal, hogy tanuljon meg főzni! Nyilván Fördőst sem kell félteni, ő is jókora levéllel vette fel a cyberharcot Norbink ellen.  Forrás: ripost.hu Aki rend...

Mindannyiunkban van egy kicsi szerencsejátékos. Az idősebb korosztály ezerrel lottózik, a kicsik fogadásokat kötnek, hogy vajon a Marika néni, ma írat-e nyelvtanból, a mi generációnk meg java részt kaszinózni jár, vagy kaparós sorsjegyekbe invesztál. Ha viszont erre nincs pénze, akkor szépen letölt egy applikációt és azon nyomja. Ráfüggtem a pasziánszra! Tudom, viccesen hangzik, meg nem is igazán szerencsejáték - bár egy barátom szerint minden az, amit kártyával játszanak - de totálisan rászoktam. Nyomkodom ebéd előtt, alatt, és után, álmomban, a villamoson, filmnézés közben, a nagymamám hegyi beszéde közben, ÁLLANDÓAN. Már nem tudok időeredményre menni, mert olyan listát állítottam fel, amit csak maga Flash tudna megugrani, így taktikát váltottam. Teljesíteni a lehetetlent. Ha kell hosszú 10 percekig figyelni egy-egy leosztást, ameddig rá nem jövök a megoldására. Eleinte ezt iszonyatosan untam. Egy- másfél perc után már kértem az új leosztást, a fejemben az a mondat zakatolt, hogy...

Ha szembe mernék nézni veled, nagyon erős lennék De mivel még egy torokfájást se tudok legyőzni Így nem próbálkozom ezzel. Ha örökké boldog lennék, egy idő után beleunnék De mivel 2 naponta depresszióba esem Így nem próbálkozom ezzel. Ha szeretnél végre, akkor feladnám a csatát De mivel te nem létezel, én meg úgyis visszautasítanálak Így nem próbálkozom ezzel.                                                                              K. A kép magánarchívumból való. Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat →  Kosztercsi a Facebookon Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel →  Kosztercsi az Instán

Egész nap szörnyű torokfájás kínzott. De így a semmiből. Szinte egyik percről a másikra kerített magába a fájdalom. Aztán az ízületeim is vacakolni kezdtek. Olyannyira, hogy már az írás is fájdalmassá vált (át is kellett adnom a húgomnak a gépet), és az ágyból kezdtem el rekedten diktálni neki. Mivel a hitem elég összetett - hiszek Istenben, a Karmában és az emberi jóságban - könnyen gondolhatnám azt: ver engem a jó Isten. Megbüntet azért, amit el sem követtem, vagy visszaüt valami gonosz tettem a múltból. Majd amint ebből a gondolatból kijózanodom, eszembe jut egy könyv. A címe valami olyasmi, hogy A betegség egy pótcselekvés. Ebben olvastam, hogy amikor elmegy az ember hangja, annak bizony komoly okai lehetnek. Általában valami kimondatlan lelki horzsolás áll a dolog mögött. Valami olyan, ami talán annyira fájdalmas, vagy annyira szégyenkezünk miatta, hogy még saját magunknak se merjük bevallani. Állunk a jobbik énünkkel szemben egy sötét szobában, és kutatjuk az arcát, mit érezh...

Annyira gyorsan. Akár egy villanás. Az egyik pillanatban még igen, a másikban már egy büdös nagy nem. Nem. Nem tudom megmagyarázni. Csak ülök, bámulok magam elé, a miérteket keresem. Már fáj a fejem, de még mindig nem találom őket. Mi ez a fojtogató érzés? Miért érzem magamat rossz embernek? Nem csináltam semmi rosszat. Csupán érzek. Vagy még pontosabban nem érzek. Miért nem érzem azt, amit kellene? Mi a probléma? És ha van, az bennem van, vagy benne? És miért nem jövök rá? Miért nem értem? Miért nem érzem? Mi a baj velem? Mi a baj vele? A válasz mindkettőre semmi. De ez a tanácstalanságomon nem enyhít. Az érzés nem múlik, a könnyek nem szűnnek, a fojtogató érzés marad. Aztán a semmiből egyetlen szó jelenik meg az elmémben. Hatalmas, szinte villogó betűkkel csak egyetlen egy piciny szó van a fejemben: elmúlik. K. A kép magánarchívumból való. Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat →  Kosztercsi a Facebookon ...

Mindenki életében eljön a pont, amikor rádöbben, hogy bizony feljött rá pár kiló (ha te nem a "mindenki" csoportba tartozol, hatalmas tisztelettel megkérlek hagyd el ezt a bejegyzést!). És igen, akkor mit van mit tenni, jön a fogyókúra, az edzés, az önsanyargatás, és ígéretek tétele saját magunknak (majd általában megszegése). Senki nem mondta el, hogy amennyire könnyű meghízni, annyira nehéz leadni a plusz kilóidat. És hiába jönnek a kedves szemű idősek, hogy "Óó, de legalább van rajtad mit fogni!" (Nagymamám szerint, még mindig sovány vagyok...), egy idő után rá kellett jönnöm, hogy nem jó így. A régi kézilabdás testfelépítésemből a lábam maradt meg egyedül, mert nyilván azon szaladok minden egyes alkalommal, mikor elkések (hetente 7x). Ezért jött a nagy elhatározás: LE FOGOK FOGYNI! És azóta működik a diéta ezerrel, nem eszek kenyeret, krumplit, gyors kaját, és édességet. Ami ennél sokkal nehezebb: rávenni magamat arra, hogy igenis eljárjak futni - "óó...

4 nap. Ennyi kellett ahhoz, hogy végre erőt vegyek magamon, és a sok szörnyű híradás után én is lerójam tiszteletemet a veronai buszbalesetben elhunytak előtt. 4 nappal ezelőtt az Educatio Kiállításon voltam. Jó hangulatban kacarásztam a társaimmal, fel-alá bicikliztem a kihelyezett Unibike-on a Hungexpo területén, eszembe sem jutott, hogy azon a napon bármi szörnyűség is történhetne. De történt. Az esetről a többiektől tudtam. Rögtön végigolvastuk minden média erről lehozott cikkeit, meghallgattuk a miniszter beszédét, és ott és akkor megállt egy percre a világ. Le kellett ülnöm. A torkomat elfogta, valami ismert, ám rég nem tapasztalt érzés, a rettegés. Körbenéztem. Ezek a gyerekek, mind velük korúak. Egyik-másik talán még ismerte is a síelni induló csoport tagjait. Azokat, akik egy "kis" sérüléssel megúszták, és talán azokat is, akiket már soha nem ölelhet magához a családjuk. Végtelenül emocionális embernek tartom magamat. Az elmúlt évben az utazás előtti búcsúzásom...

Felállni. Kezdeni. Menni, menni. Csinálni. Imádni. Utálni. Újra-újra próbálni. Megbízni. Megnyílni. Meghívni. Nevetni. Megfogni. Szorítani. Szembenézni. Megcsókolni. Elengedni. Buszra szállni. Mosolyogni. Konstatálni. Megijedni. Átgondolni. Félni. Élni. Lélegezni. Elaludni. Elengedni. Visszahúzni. Menekülni. Visszajönni. Beszélgetni. Nevetgélni. Összenézni. Megölelni. Elhinni. Szeretni. Belefeledkezni. Elalélni. Hinni. Hinni. Érezni. Átélni. Hiányolni. Rágondolni. Elveszni. Visszatalálni. Elfelejteni. Megkeresni. Ránézni. Elesni. Felállni. Biztonságban lenni. Nem félni. Remélni. Élni. Szerelembe esni. K. A kép magánarchívumból való. Amúgy követsz már  Instagramon?  Ott olyan tartalmakat találsz, amiket csak a legjobb barátaimmal osztok meg! Szóval, leszel a barátom? 👇 Na és  Facebookon ? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapi gondolataimat, zenéimet, és az agymenéseimet 👇

Amikor egy 18 éves ember elkezdi az egyetemet, úgy indul neki, hogy tökéletes lesz. Hogy ő lesz az, aki mindig mindent időben, hibátlanul elvégez, aki minden tanár kedvence lesz, akit a csoporttársai imádni fognak. És eljön egy pont, amikor az egyetem rútul arcon csapja, kineveti, és azt mondja, hogy bizony ez nem így van. Csúszni igazából emberi dolog. Sőt, bizonyos karokon a rossz nyelvek szerint kötelező is. Egy bölcsész viszont kétségbe esik. Talán még pánikrohamot is kap, és haját tépve, könnyel küzdve gondolkodik azon, hogy hogyan is történhetett ez? Hogy lehet az, hogy a büfészaknak bélyegzett három évet nem tudja teljesíteni? Igazából én is ezeken a kérdéseken törtem a fejem, majd’ egy hete. Az élet adta, az élet elvette. Nem engedte, hogy végezzek. A fejemben a hanyagság, és a megbánás szavak fogócskáztak, őrült tempóban, és sosem tudtam melyik az áldozat, és melyikük, az üldöző. Nem kellett volna tragikusan felfognom, de mégis sikerült. Hisz mennyi mindent vesz...

A következőkben sokaknak sértő szavak következnek. Ha gyenge lelkű vagy, kérlek ne olvass tovább! Van egy dolog, ami ellen most már kénytelen vagyok felszólalni. Nem is ellene, inkább róla. Van egy jelenség, amit 3 éve figyelünk a social felületen, és néhányan már el is mondták, az erről alkotott véleményüket, de én eddig nem álltam be a sorba. Eddig! A jelenség, amiről a következő sorokban írni szeretnék, az az ELJEGYZÉS. Mielőtt megindulna a fröcsögő komment tömeg, olvasson egészen a végéig, aztán szívesen veszem a hozzászólásokat! Nem vagyok irigy. Sok esetben tudok örülni annak, ha egy pár összeköti, vagy összekötni tervezi az életét. Mi a problémám mégis? Az időzítés. A gyorsaság. Mindannyian tudjuk,hogy egy végtelenül felgyorsult világban élünk, ahol azonnal tudunk - és sokszor kell - reagálni a dolgokra. Ezzel még annyira nincsen is probléma. Az ott kezdődik, hogy velem egyidős emberek egy-nagyon maximum - két év (és még az a szerencsésebbje, aki kivárja ezt az időt) után...

Az ünnepek után gyakran előfordul, hogy rengeteg kaja marad, ami abban a valójában, amiben napokig fogyasztottuk már annyira nem kívánatos. Nyilván nem a bejglit fogjuk összekeverni a húslevessel... Ettől valami sokkal finomabbat hoztam. Szalonnás laska Hozzávalók: * Két marék vastagmetélt * Végtelen mennyiségű füstölt sonka (nem kell feltétlenül főtt) * Végtelen mennyiségű szalonna * 1 közepes fej vöröshagyma * Egy kis kocka sajt *1 kis tejföl Első lépésként főzzük meg a tésztát sok vízben, ami legyen enyhén sós, és rakjunk bele egy kevés olajat a leragadás meggátolásaként. (Ez ilyen butított verzió lesz, mert rájöttem, hogy gondolnunk kell azokra is, akik még életükben nem főztek tésztát (igen van ilyen!)). Eközben kockázzuk fel a sonkát, a szalonnát, a hagymát, és egy kis fűszervajon kezdjük el pirítani őket. (Nem kell sok, mert a szalonna úgyis enged magából zsiradékot.) Ha megfőtt a tésztánk, jól szűrjük le, és öntsük a serpenyőbe a többi hozzávalóhoz, amíg jól fe...

Ma van a Nemzetközi Csókolj meg egy vöröset Nap.  Én ugyan se vörös nem vagyok, se vörös emberrel nem találkoztam ma, de mély gondolkodásba ejtett. Mióta az eszemet tudom, imádom a vöriket. Az első nagy szerelmem, Szabó Gergő, akivel együtt tologattuk a kishugomat a babakocsiban gyönyörű vörös hajú, szeplős kisfiú volt. Anyukám mindig kérdezte is, hogy hogyan lehetek ilyen mérhetetlenül szerelmes egy vörösbe. Nem tudtam megmagyarázni, csak azt tudtam, hogy a legjobb mókánk Gergővel az volt, hogy azon versenyeztünk melyikőnknek van több szeplője. A gyermeki szerelem véget ért, én elkezdtem cseperedni, és nemsokára beütött az első tiniszerelem: egy vöri fiúval. Peti nem volt kimondottan, az az "Úúúúúristen, eldobom az agyam, de jó pasi", de a vörös haja, a szeplői, és a mindig görbe szemüvege olyan kedvessé tette az arcát. Totálisan beleszerettem. De még nem volt teljesen benőve a fejem lágya, ő volt az első "igazi" barátom, nem tudtam, hogyan kell viselkedni, hog...

A minap egyik barátom egy cikket másolt be nekem, és azt írta hozzá, hogy erről én jutottam eszébe, olvassam el. Az írás arról szólt, hogy az érzelmeink elfojtásával hogyan betegítjük meg magunkat. Végigolvastam, majd azon kezdtem el filózni, hogy mennyire hálás vagyok a barátaimért. Hogy mennyire belém látnak, még ennek az elfojtásnak közepette is. Őszintén, ki az, aki nem hord maszkot? Aki mindig felvállalja a gondolatait, az érzéseit? Ha van ilyen, akkor minden tiszteletem az övé, és majd egyszer leülhetnénk egy kávéra, hogy elmesélje, hogyan kell. Félek. Félek megmutatni azt, hogy éppen mi van velem. És mindannyian félünk, mert egy olyan világban élünk, ahol a legnagyobb fegyver ellenünk az érzelmeink. A lelkünk a leggyengébb bennünk, még akkor is, ha úgy érezzük nem. Vagy ha mindannyiunkban nem is, bennem biztosan. Egyáltalán nem véletlen a sünijelmez. Ez segít a túlélésben. Ez segít a mindennapokban. Ez segít abban az elfojtásban, ami a cikk szerint megbetegít. És milyen i...

Van egy számomra nagyon kedves személy, aki néha-néha írásra adja a fejét. Most is így tett! Fogadjátok szeretettel: Nem beszélünk többet Nem igazán hiszek az igaz szerelemben Legkevésbé sem jin-jang elméletben Most mégis itt állok, belédesve S zavartan a tekinteted keresve Vallok most szerelmet drága mátkám De időközben előbújik belőlem a sátán Mert tudom, hogy szíved máshoz láncoltad, És talán erre nincs bocsánat Hogy még így is kellesz, hisz SZÜKSÉGEM VAN RÁD Bárcsak elhallgattatnám a szád Egy gyöngéd de érzelmes csókkal. Tudod, sose találkoztam hasonlóval. Percenként megnézem, hogy írsz-e S ekkor bevallod: miattam sírsz, mert A szavaim talán célba találtak De ez is csak része e hatalmas talánynak. Azt hiszem, ÉN JOBBAN BÁNNÉK VELED Úgy, ahogy régebben te is tetted Pátyolgattál, szeretgettél, mellettem álltál Ideje, hogy most mindent visszakapjál! Köszönöm, hogy általad megismertem magam És a segítségeddel ledöntöttem képzeletbeli falam Csak miatta...

Vannak napok, amikor egyszerűen nem készül rólad kép. Sőt talán még a tükröket is elkerülöd, és nem vagy hajlandó szembenézni magaddal. Mert nem és kész. Mert annyira világundorod van, hogy magadtól is undorodsz. És nem vagy se képes, se hajlandó csinálni valami világmegváltót. Csak ülsz a szobádban, a fotelban, bámulsz kifelé az ablakon, és ezzel felváltva bámulsz a képernyőre. Tudod, hogy írnod kellene valamit. Valami fontosat. Valamit, amire harapnak az emberek. Amivel méltóképpen visszatérhetsz. És nem megy. A szavak benned ragadnak. Bezzeg, amikor félálomban vagy, csak úgy tódulnak az ötletek. De akkor meg már olyan kényelmesen vagy, hogy a fenének sincs kedve megmozdulni, és neki kezdeni írni. Ebben szenvedek. Képtelenségben, és ihlethiányban. Ami azért érdekes, mert amúgy annyi a mondanivalóm. Ha most mindannyiótokkal leülhetnék beszélni, csak mondanám, és mondanám. Aztán egyszer csak elhallgatnék, és rájönnék, hogy megint sok vagyok. Mert ezt érzem. Sok vagyok, és mégsem...