Kosztercsi írásai

Amikor az ember kedvencet választ magának (mármint zenében, irodalomban, filmből, stb.) soha nem tudhatja igazán az az ember milyen. Egy leképezésébe "szeret bele". Egy képbe, amit a kedve szerint formál. Egy dalszövegbe, egy arcba, egy cinkos kacsintásba. Amikor egy ilyen kedvenc felfedi az igazi arcát, az általában egy rohadt nagy pofára esést eredményez. Mert a mutatott kép, mindig más - ezt tudjuk. De mennyire szörnyű az, hogy valakiről, akit piedesztálra emelsz, kiderül, hogy ugyanolyan barom, mint a legtöbb "halandó" ember. Amikor valaki, akit istenítesz, közli, hogy, amivel te foglalkozol az egy szar, a legrosszabb érzés. Ettől megalázóbbat elképzelni sem tudok. De hadd ne beszéljek rébuszokban, itt van a levél neki. Kedves E.!       Nagyon rég szerettem volna beszélni veled. Úgy Isten igazából, amikor egyikőnk sincs illuminált állapotban. Én nagyon reménykedtem benne, hogy ez most sikerülni fog. De nem sikerült.       Te esélyt sem adtál e...

Pillanatok, melyeket eltennék, hogy mindig meglegyen. Hogy a rossz kedv engem soha elő ne vegyen. Elraktározom, jó mélyre nyomom az emlékzsákban. És bárhol elővehetem majd a nagy világban. Egy átmulatott éjszaka, Sangriába fulva Amikor a hülyeséget nyomjátok fullba. Amikor a rántotta helyett cigi a reggeli Amikor a haverod Bob Marleyt reegeli. Van, hogy a dolgok oly' gyorsan történnek Hogy esélye sincsen egy törtrésznek Hogy azon kapod magad, hogy újra és újra Rálépsz arra a gyönyörű, szivecskés útra. És a nézőpont tökéletesen más lesz És akkor nincs se háború, se menekült, se sábesz Csak Te és Ő, meg a pillanat Ami ha nem teszed el elszáll, egy perc alatt. K.  A kép magánarchívumból való. Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat →  Kosztercsi a Facebookon Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel →  Kosztercsi az Instán

Nini. Mennyi "ni". Ha jobban megfigyeljük, az életünk tele van "ni"-vel. Élni, lélegezni, szeretni, szakítani, fájni, eltűnni, bedugulni, feltöltődni, felállni. Ez utóbbi négy történt velem is. Vagyis igazából minden megtörtént már, vagy történik most is. De az eltűnés nem hiábavaló. Amikor a bújócskában valahol lopva arra gondolsz, bár soha ne találnának meg. Amikor a munkahelyen arról fantáziálsz, bárcsak a szobádba zárkózva maradhattál volna aznap, amikor a fesztivál közepén arra gondolsz, bár ne is mentél volna. Olyankor itt az ideje eltűnni. Egy kicsit felszívódni. Egy kicsit megfutamodni. Visszabújni a csigaházba. Egy kicsit kikapcsolni a netet, és kinyomkodni a telefonokat, csak feküdni egyedül, bámulni, és semmire sem gondolni. Az eltűnés meg sajnos kéz a kézben jár a bedugulással, az írók legnagyobb ellenségével. Az érzéssel, amikor bármennyire is szeretnél alkotni, képtelen vagy rá. Egyszerűen nem megy. Mintha egy hatalmas ragtapaszt ragasztottak volna...

Amikor valaki azt mondta, hogy csak azután értékelsz valamit, miután elvesztetted, mindig csak legyintettem. Egy buta közhely csupán, semmi más. Viszont ahogy szépen lassan haladok előre az élettel, azt kell észrevennem, hogy egyre inkább hiszek ezeknek a buta közhelyeknek. És hogy mennyire hiányzik az, ami nincs, akkor ütközött ki teljesen, mikor tegnap, a hatalmas vihar után - mit után, a közepén - egyik pillanatról a másikra elment az áram. És mit ad Isten (ilyenkor jövök rá amúgy, hogy mennyire nem vagyok Z generációs), nem az internetet kezdtem hiányolni, hanem a fényt. Végigpörgött az agyamon, hogy milyen szörnyű lehetett régen, gyertyát kutatni, és azt hurcolni mindenhová, ahol látni szerettünk volna, és mennyivel egyszerűbb most, hogy csak egy piciny gombot kell megnyomnunk a telefonunkon ahhoz, hogy fényforráshoz jussunk. És mennyire szörnyű a sötét. Nem véletlen, hogy a kisgyerekek félnek tőle. Hiszen az a tehetetlenség, amit akkor érzel, amikor a szemed cserben hagy. ...

Előrebocsájtom, hogy a következő írásom megbotránkoztat majd embereket. Azt is, hogy talán el is vesztek olvasókat ezután. De azt, amit mondani akarok, azt el kell mondani. Mert a szerelem, az szerelem. Mindegy, hogy kik között jön létre. Mindegy, hogy milyen korban vannak az illetők, vagy milyen a nemük. Igen, a Pride-ról, vagy sokkal inkább annak üzenetéről fogok írni. Amikor Debrecenbe kerültem, megnyílt előttem elég sok perspektíva, és mégis sok zárva maradt. Akkoriban még megvolt a barátom, akiről azt hittem egy nap a férjem lesz. Mivel elég izgalmas világnézete volt, így akkoriban még nem volt olyan színes a baráti köröm, mint most. Amikor viszont szakítottunk, akkor nyílt csak meg igazán a világ. Lett cigány, zsidó, és számtalan meleg barátom is. A szivárvány 50 árnyalata. A húgom szerint valahogy vonzom őket. Van bennem valami, ami a melegeket coming outra készteti. Valahogy árad belőlem valami, ami biztosítja őket arról, hogy vallhatnak. Ennek a szuper erőnek hála kött...

Még mindig nyomom a Candy Crush nevű játékot. Leköt, és kicsit lefoglal. Az egyik este arra jöttem rá, hogy az életem is olyan, mint a Candy Crush. Adogatja felfelé a cukrokat (nem a sugar daddyket, a cukrokat), aztán bárhogy csavarom, csűröm, húzom, csak a harmadik-negyedik próbálkozásra sikerül. Hány próbálkozásunk van egy életben? Mi az az opcionális esély, amivel kooperálhatunk? Tényleg 2 nagy szerelem van az életben, mint a  Szex és New Yorkban? Kettő, és slusszpassz. Aztán majd lesz valahogy. És ha ellőtted a kettőt? Akkor arra vagy predesztinálva, hogy valamelyikkel legyél, vagy az örök magány vár? Sokszor eszembe jut, mennyire hasonlítok Carrie Bradshawra. Olyannyira, hogy nekem is megvolt a két nagy szerelem... Csíkosak nem voltak, robbanósak annál inkább, és mind a kettő kivégezte az egész pályámat a távozásukkal. S tényleg ennyi lenne az élet? Cukrok (fickók) pakolgatása ide - oda, arra várva, hogy beüssön a Jackpot? És ha az is elválaszt? Akkor mi van? K. ...

A ha típusú mondatok egyáltalán nem kedvesek. Nem tesznek jót nekünk, és nem visznek előre. Mármint az érzelmi ha . A tudományos ha -ról nem tudok vitát indítani, mivel ahhoz nem értek. A " Ha máshogy alakul" leggyakrabban akkor hangzik el, amikor találkozunk egy exünkkel, újra látjuk, szagoljuk, érezzük, és elgondolkozunk azon, vajon, ha máshogy alakul, akkor most mi van? Ha nem szakítunk akkor.... Ha nem csal meg... Ha tudnám utálni... A minap az egyik exemmel találkoztam. Vicces exnek nevezni, mert körülbelül 15-16 évesek lehettünk, amikor jártunk kb. egy hónapot. Nem nevezném eget rengető szerelemnek, de ott, és akkor nagyon megnyugtató volt tudni, hogy van valaki, akihez éjszakánként kiszökhetek. (Életem egyik talán legizgisebb kapcsolata volt...) Elmesélte, hogy kiköltözött Németorzságba. A sorsa jól megy, sőt, egy éve a barátnője is követte. Boldogok, jól vannak. S, amíg hazafelé lépdeltem a találkozóról, azon gondolkodtam, hogy mi lenne HA én vagyok a ...

Mindannyian tudjuk, hogy mi nők nem mindig mondunk igazat. Mondjuk azt, hogy ferdítünk. Vagy inkább csak elhallgatunk. Mert vannak dolgok, amikről nem szoktunk beszélni, pedig igenis kellene. ❗Uraim! Ez kemény menet lesz! Csak a saját felelősségetekre olvassatok tovább! ❗ A pasik száma, akivel már volt Nyilván van egy szám, amit elmondunk Nektek, de az a legkevesebb esetben sem fedi az igazságot. Félünk, hogy túl soknak/kevésnek gondolnád, levonva ezzel a nyilvánvaló következtetéseket. Szóval inkább hagyjuk... Melltartó méret/mosás A mai világban már annyira nem is, inkább a "mi időnkben" volt divat, hogy mi lányok ferdítettünk a melltartó méreten. Sokszor nem csak szóban, hanem tettekben -tehát zsepivel és zoknival- is. Mára ez már nem divat, hiszen igyekszik mindenki úgy szeretni magát, ahogy van. Ami viszont azóta se változott, az a melltartó mosása. Ameddig nincsen valamilyen orbitális folt rajta, addig eszünkbe sem jut kimosni. (Mondjuk sokszor utána se.) ...