Alfa-nő, avagy irányíthatunk-e egy életen át?
Délelőtt kiraktam egy cikket a Facebook oldalamra, amit az anyukám küldött nekem. Arról szól, hogy miből tudhatja az ember lánya, hogyha alfa-nőnek szánta a jó Isten.
Ezt a mondatot, még akkor gépeltem ide, amikor posztoltam a cikket. Azóta majd egy egész nap telt el, és egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy megírjam a véleményemet erről az egészről. Mármint nem magamat nem tudtam rávenni, oh, nem. Ültem én itt a gép előtt hosszú perceken, sőt fél órákon keresztül, és egyszerűen az ujjaim nem akartak engedelmeskedni. A gondolatok valami fura alakzatot kiadva a fejemben fogócskáztak tovább, ügyet sem vetve arra, hogy itt most bizony katonás rendbe kellene, hogy álljanak, hogy aztán szóról szóra kiugrálhassanak a gondolataim közül laptopom billentyűzetére.
Mindent kipróbáltam, eskü. Feküdtem, jógáztam, áthúztam az asztalt máshova, hogy az utolsó őszi/tavaszi/téli napsugár még érje. Vicces selfieket lőttem, karácsonyi zenét kezdtem hallgatni, mosogattam, főztem, mindent megtettem, hogy az a fránya ihlet előbújjon onnan, ahová szeptemberben száműztem. De semmi.
Amikor megnyitottam tegnap a blogot, hogy a #kosztverset megcsináljam az insta oldalamra azt hittem elájulok. Szeptemberben írtam utoljára. A jövő hét végén pedig már december van. Hova tűnt el három hónapom? Hol vannak a sztorik, a történetek, az érzelmek, a gondolatok, mi történt velem azóta?
És hiába törtem a fejem az imént felsorolt pótcselekvés halmaz közepette egyszerűen nem jutott eszembe. Mármint persze, jöttem-mentem, mint mindig, többet utaztam, mint Erzsébet királynő - ami azért valljuk be nem meglepő, hát már mindjárt 100 éves (jut eszembe, vajon hogy csinálja?) - de nem tudnám megmondani, hogy hová tűntek azok a gondolatok, azok az ábrándok, amiknek itt kellene állniuk az elmúlt 3 hónapból. Valószínűleg úgy szálltak el, mint a soha meg nem tartott ballagásomon a lufik, amiket elképzeltem, hogy majd égnek engedek, de ehelyett inkább hatosztályos gimiben jelentkeztem, és pechemre, csak egyszer ballagtam. Egy templomban. Ahol nem voltak se lufik, se álmok.
De vissza a 3 hónaphoz. Hihetetlen, hogy mennyire rohan velünk az élet. Hogy mennyire játsszanak velünk az érzéseink, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a gondolatainknak. Hogyha ők stoppot mondanak, akkor bizony nem mész sehova. akkor nem lesz cikk arról, hogy alfa-nő vagyok-e vagy sem (a 9 tipp alapján, amúgy eléggé sanszos), és soha nem derül ki, hogy irányíthatunk-e egy életen át.
Mert ha mi magunk sem tudjuk a gondolatainkat irányítani, hogyan tudnánk másokat? Ráadásul egy életen át?
Ilyeneken mélázom reggel 10 óta, és vigyorogva ülök a laptop előtt, hogy az agyam újra megtréfált. Megint elérte, hogy a semmiből építsek valamit. Egy hosszú értekezést, saját magáról! Szép volt Agy! 1:0!
Szeretettel ölel:
Ezt a mondatot, még akkor gépeltem ide, amikor posztoltam a cikket. Azóta majd egy egész nap telt el, és egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy megírjam a véleményemet erről az egészről. Mármint nem magamat nem tudtam rávenni, oh, nem. Ültem én itt a gép előtt hosszú perceken, sőt fél órákon keresztül, és egyszerűen az ujjaim nem akartak engedelmeskedni. A gondolatok valami fura alakzatot kiadva a fejemben fogócskáztak tovább, ügyet sem vetve arra, hogy itt most bizony katonás rendbe kellene, hogy álljanak, hogy aztán szóról szóra kiugrálhassanak a gondolataim közül laptopom billentyűzetére.
Mindent kipróbáltam, eskü. Feküdtem, jógáztam, áthúztam az asztalt máshova, hogy az utolsó őszi/tavaszi/téli napsugár még érje. Vicces selfieket lőttem, karácsonyi zenét kezdtem hallgatni, mosogattam, főztem, mindent megtettem, hogy az a fránya ihlet előbújjon onnan, ahová szeptemberben száműztem. De semmi.
Amikor megnyitottam tegnap a blogot, hogy a #kosztverset megcsináljam az insta oldalamra azt hittem elájulok. Szeptemberben írtam utoljára. A jövő hét végén pedig már december van. Hova tűnt el három hónapom? Hol vannak a sztorik, a történetek, az érzelmek, a gondolatok, mi történt velem azóta?
És hiába törtem a fejem az imént felsorolt pótcselekvés halmaz közepette egyszerűen nem jutott eszembe. Mármint persze, jöttem-mentem, mint mindig, többet utaztam, mint Erzsébet királynő - ami azért valljuk be nem meglepő, hát már mindjárt 100 éves (jut eszembe, vajon hogy csinálja?) - de nem tudnám megmondani, hogy hová tűntek azok a gondolatok, azok az ábrándok, amiknek itt kellene állniuk az elmúlt 3 hónapból. Valószínűleg úgy szálltak el, mint a soha meg nem tartott ballagásomon a lufik, amiket elképzeltem, hogy majd égnek engedek, de ehelyett inkább hatosztályos gimiben jelentkeztem, és pechemre, csak egyszer ballagtam. Egy templomban. Ahol nem voltak se lufik, se álmok.
De vissza a 3 hónaphoz. Hihetetlen, hogy mennyire rohan velünk az élet. Hogy mennyire játsszanak velünk az érzéseink, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a gondolatainknak. Hogyha ők stoppot mondanak, akkor bizony nem mész sehova. akkor nem lesz cikk arról, hogy alfa-nő vagyok-e vagy sem (a 9 tipp alapján, amúgy eléggé sanszos), és soha nem derül ki, hogy irányíthatunk-e egy életen át.
Mert ha mi magunk sem tudjuk a gondolatainkat irányítani, hogyan tudnánk másokat? Ráadásul egy életen át?
Ilyeneken mélázom reggel 10 óta, és vigyorogva ülök a laptop előtt, hogy az agyam újra megtréfált. Megint elérte, hogy a semmiből építsek valamit. Egy hosszú értekezést, saját magáról! Szép volt Agy! 1:0!
Szeretettel ölel:
Kosztercsi
A kép forrása: habostorta.hu
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat 👇
Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel 👇
Megjegyzések
Megjegyzés küldése