613

Ezt még el kell mondanom. Nem nagy dolog. Sőt kifejezetten semmiség. Nekem akkor és ott, mégis úgy tűnt az maga a világ.

A babzsákban ülök, a 613-ban, mint általában, amikor magányosnak érzem magam. Nem azért, mert ott babuzsgatnának, vagy ápolgatnák a lelkemet. Legtöbbször nem is szólunk egymáshoz. Csak ülünk, mindenki csinálja a maga dolgát, valahogy mégis átjárja a szobát valami olyan kellemes melegség, amit az ember csak nagyon kevés helyen érez. Azt hiszem ezeket hívják otthonnak.

Felnézek a laptopból, és csak bámulom őket. Bámulom a második családomat. Azokat a srácokat, akikkel a legizgalmasabb éveimet töltöm. Ismerem őket. Évek óta. Ismerem a mozdulataikat, a gesztusaikat, a mimikájukat, a gondolataikat, őket. Sokszor jobban, mint ők magukat.

Igazából neki állhatnék, hogy lebontsam őket személyiségekre, hogy hosszasan bemutassam őket, és az engem és őket személyesen ismerők találgathassák, hogy vajon melyik álnév mögött ki bújt meg, de felesleges. Mert mi együtt vagyunk igazán egyek. Az alter hipszter, a csendes infós, az önmagát kereső közgazdász, az önmagát spiritualitásban megtaláló, a műszakizseni, és az életben tapasztalt. Ők gyúrnak egyet. Velem együtt, a definiálhatatlan defektessel.

Így alkotunk együtt egy nagy közös masszát. Egy együtt dobogó szívet. Szavak nélkül. Csak úgy lélekből.

 K.

A kép magánarchívumból való.

Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon

Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán