Más tollá(ból való)val ékeskedés...

A májusban elindított sorozatom második darabja. Remélem minél több érdekes embert, és színes írást hozhatok el még nektek. Fogadjátok szeretettel Susu művét!

Belépsz a fával borított széles, kétszárnyas ajtón. Nem tipikus bejárat, hiszen ez egy garázsajtó. Egy lélegzetvétellel és egy lépéssel később már eléd tárul a mára már kissé lepusztult, fénykorában konyhaként szolgáló helyiség. Garázsnak készült, de sosem volt az, pedig a paraméterei tökéletesek voltak. Két autó is elfért volna benne. Talán csak az a fránya ajtó volt kisebb a kelleténél valamivel.Megállsz, és nem mozdulsz. Szemügyre veszed, hogy a lepusztult tárgyak a helyükön vannak. Magadban abszolválod: nincs változás. Minden a helyén van. Beléd hasít a rideg fájdalom, mert bíztál benne. Remélted, hogy másképp találsz valamit. Valamit, ami életben tartja a remény utolsó pislákoló fényét. Azt az egyetlen kis parazsat, ami küzd a túlélésért. De nem. Jön egy apróbb széllöket, ami eloltja azt. Egyszerű hamuvá válik. Nincs változás, érintetlen minden.

Újra körbenézel. Elgondolkodsz, hogy mi lett az egykor tündöklő konyhából. Hová lett a fa parketta? A kopottas, de számodra értéket őrző bútorok? Mi lett a konyhai gépekkel? Pénzzé váltak. Valaki túladott mindenen. Hiába élt ott, számára nem voltak értékesek ezek a holmik. Benne csak a túlélés dolgozott keservesen, nem törődve mással. Hová lett az a gyönyörű szalagparketta, amit együtt raktatok le verejtéketek árán? Férkőzik újra a fejedbe a gondolat. Elégett. Egy régi kandallóban végezte. Meleget adott, annak a számító embernek, aki elpusztított mindent. Jobbat érdemelt az a bársonyos parketta.

Csak nézel és az az egy darab mosogatószekrény és egy régi, ócska konyhabútor néz vissza rád megvetően, amiért engeded, hogy a frissen betörő napsugarak égessék szét őket. Békét akarnak, nyugalmat.Továbbhaladsz a lakást rejtő ajtó irányába. A kilincset halkan lenyomod és eléd tárul az egykor csodálatos ház. Mennél tovább, de szíved nem engedi, hogy tested mozduljon. Blokkolja az agyad által a lábaidba küldött parancsokat. Most a szív diktál, az érzelmek. Nincs helye a józanésznek. A léleké a valódi hatalom. emlékeket zúdít rád, ami magával ránt a múltba. Látod, az élettel teli házat. Látod, miként játszol gyermekként az óriási alakzatokat formáló csempéken. Élvezed az alulról feltörő meleget. – padlófűtés - Látod magad előtt a modern bútorokat. Megpillantod azt a személyt, aki miatt itt vagy újra és újra. Hiszen itt mindig megtalálod. Viszont láthatod. Beszélhetsz hozzá. Megvitathatod vele a forma 1-ben történteket. A hétvégi meccset. A csajokat. Az iskoláról is beszéltek félszavakban. Újra hozzászólnál ahhoz, kit már régen láttál. Eszmélsz és visszaránt a szép emlékből a keserű valóságba a tudatod. Ráébredsz, hogy az imént mozdulatlanul találtál minden pókhálót, ami lassan beszövi a házát. Nincs már kivel megvitatni az focimeccseket. A gyönyörű bútorok helyett csak üresség van a nappaliban. A padlón nem játszik már senki, a por uralkodik a valamikor még meleget adó csempéken.

Belépsz egykori szobádba. Furcsa érzés tölt el. Épp úgy, mint bármikor a múltban, amikor itt jártál. Nem túl nagy, nem is túl kicsi, épp ideálisak a szoba paraméterei. Ami kell, minden elférne benne, ha nem az üresség és a bogarak sora uralkodna az egykor szeretett helyiségen. Visszagondolsz régi alvóhelyedre, ahol sok álmatlan éjszakát töltöttél gondolataidba merülve. Eleinte másképp volt. Akkoriban még gyorsan, álmokkal tűzdelve teltek az éjszakák. Az utóbbi időben, úgy látszik a biológiai órád is veszélyt jelzett tudat alatt. Egyre nehezebben aludtál el. A csodálatos jövőt eléd vetítő álmok helyét lassan, de biztosan átvette a rémálmok egész sorozata. Gyermek voltál, de érezted, tudtad, hogy nincs minden rendben. Kilépsz a szobából, mielőtt az emlékek újra elragadnák tudatodat.

Lassú, megfontolt léptekkel haladsz a szürkeszínű tölgy ajtó felé, ami egykor hálószobaként funkcionált. Itt néztetek gyermekként annyiszor mesét, gyakran egy egész napon keresztül. Haladsz az időben. A gondolataid ugrálnak az idősíkok között. Beugrik egy - egy kép a Ponyvaregényből, amit közösen néztetek oly sokszor a tévében, a kényelmes franciaágyban. Bruce Willis épp végez Travoltával egy gépfegyverrel. A következő pillanatban már látod, amint a vértől ázó autójukat sikálja Travolta és párja Samuel L. Jackson. Elkalandoztál. Újra a fanyarkás ízű jelenben találod magad, amint érdeklődve meredsz az üres és kissé piszkos falra. Egy illat csapja meg az orrod. Egy jellegzetes illat, azé a bizonyos személyé, aki miatt újra és újra visszatérsz ebbe az egyre inkább lepukkant épületbe, ami egykor oly sokat jelentett neked. Eltűnődsz, hogy, így évekkel később is érzed az illatot. Furcsa, talán újra csak a képzelet színes játéka ez. De nem, ez más, ez valóságos.

Furcsa játéka ez a valóságnak és a ködös emlékeknek. Magad sem tudod, hogy mi az igazság. Vajon csak álmodtad az egészet? Vagy valóban újra itt állsz ebben az üres és rideg lakásban? Ekkor egy hang töri meg a belső elmélkedésedet: „Menjünk, nincs semmi változás.” – konstatálja a tényeket nyugodtan. Felriadsz az emlékek, a valóság és a képzelet furcsa triumvirátusából és halkan válaszolsz: „Menjünk.” Rövid, tömör, reményvesztett válasz ez. A világ összes fájdalma egyetlen szóba belezárva.

Kifelé indulsz. Legszívesebben könnyekkel áztatnád az oly sok szép emléket őrző ház burkolatát. De nem teszed, erős maradsz, és csak a szemeid széléből morzsolsz el egy – egy eltévedt könnycseppet, amelyek óriási hangzavar közepette hullnak alá a földre. Az itt felejtett könnycseppekkel mindig egy szép emlék is itt marad, melynek helyét a hangosan kongó üresség veszi át szívedben. Egy utolsó tekintet a rég látott apád házára, már a kocsiból ülve. Lenyomod a kuplungot és a váltót határozott mozdulattal hátramenetbe állítod. A következő pillanatban már úton vagy hazafelé és az egyik szembejövő autó rendkívül ismerősnek tűnik. A másodperc töredéke alatt közelebb kerültök egymáshoz és egy rég látott családtagot tekintesz meg az autó volánja mögött. A régóta üresen álló, egykor verejtékével felállított házához tart.Ekkor ébredsz álmodból az éjszaka közepén. Még az előbbiek hatása alatt állsz, nehezen döbbensz rá, hogy csak az épp pihenő szerveid űztek veled kegyetlen játékot...

Susu

Vásárhelyi Dániel fotóblogja