Húsvét - idén minden más lesz
Nehezen viselem az ünnepeket. Amellett, hogy imádom a karácsonyt, és minden évben elepedve várom a szülinapomat, valahogy mindig van bennem egyfajta szorongás.
Nehezen viselem a családi együttlétet, és idén ugye ez fokozattan igaz, ugyanis már több, mint egy hónapja élvezzük egymás társaságát. Kisebb összeszólalkozások kivételével nem volt nagy para ezidő alatt, de érezhető a feszültség mindannyiunkban - kivéve persze Mumit. Ő csak örül, hogy végre mindenki itthon van vele.
A Húsvét viszont más... Három éve pedig pláne. Már három éve, hogy Vira nagyi, az apai nagymamám, húsvét hétfőn visszament az Istenéhez.
Olyan érdekes helyzet ez... Mármint a hogy és a mikor. 4 éves lehettem, amikor legelső imámat megtanultam, neki köszönhetően. Mindig a hit felé terelt, és mindig azt mondta:
Ő, aki a legnagyobb hittel rendelkezett az ismerősi körömből épp húsvét hétfőn mehetett vissza oda, ahonnan mind jöttünk.
A húsvét ugye mozgó ünnep, de 2017 óta az én ünnepeim kicsit mások. Kicsit jobban szorongok, mint azok, akik élesztőért remegnek a sarki csemegében.
És ebben a helyzetben a szorongás csak többszöröződik...
Nehéz. Nehéz helytállni a munkában, a tanulásban, háziasszonyként, és mindemellett tartani a család bohóca címet, hogy legalább a többiek arcára varázsoljak mosolyt. Hogy ők felejtsék el néhány pillanatra, hogy miben is vagyunk éppen, és hogy fogalmunk sincs, hogy ennek vajon mikor lesz vége.
De most, húsvét vasárnapján az én erőm is elfogyott. Ülök a fotelemben, megsemmisültem, gépelem ezeket a sorokat, kicsit elpárásítja a szememet az a rengeteg könny, ami három éve miden húsvétkor, mint egy rég nem látott barát újra előbukkan.
És csak azon gondolkodom, hogy milyen jó neki. Hogy mekkora büszkeség lehet a szívében, hogy akkor, és ott... És hogy valószínűleg büszkén tekint le rám, vagy néha inkább oda sem néz, amikor látja, hogy hülyeséget csinálok.
És most látom, ahogy megsimogatna, és azt mondaná: Esztike! Az Úr megáldott! Semmi baj nincsen. Csak imádkozz, és tanulj! Mert csak úgy lehet belőled valaki!
Nehezen viselem a családi együttlétet, és idén ugye ez fokozattan igaz, ugyanis már több, mint egy hónapja élvezzük egymás társaságát. Kisebb összeszólalkozások kivételével nem volt nagy para ezidő alatt, de érezhető a feszültség mindannyiunkban - kivéve persze Mumit. Ő csak örül, hogy végre mindenki itthon van vele.
A Húsvét viszont más... Három éve pedig pláne. Már három éve, hogy Vira nagyi, az apai nagymamám, húsvét hétfőn visszament az Istenéhez.
Olyan érdekes helyzet ez... Mármint a hogy és a mikor. 4 éves lehettem, amikor legelső imámat megtanultam, neki köszönhetően. Mindig a hit felé terelt, és mindig azt mondta:
"tanuljatok, mert csak úgy lehet belőletek valaki!"
Ő, aki a legnagyobb hittel rendelkezett az ismerősi körömből épp húsvét hétfőn mehetett vissza oda, ahonnan mind jöttünk.
A húsvét ugye mozgó ünnep, de 2017 óta az én ünnepeim kicsit mások. Kicsit jobban szorongok, mint azok, akik élesztőért remegnek a sarki csemegében.
És ebben a helyzetben a szorongás csak többszöröződik...
Nehéz. Nehéz helytállni a munkában, a tanulásban, háziasszonyként, és mindemellett tartani a család bohóca címet, hogy legalább a többiek arcára varázsoljak mosolyt. Hogy ők felejtsék el néhány pillanatra, hogy miben is vagyunk éppen, és hogy fogalmunk sincs, hogy ennek vajon mikor lesz vége.
De most, húsvét vasárnapján az én erőm is elfogyott. Ülök a fotelemben, megsemmisültem, gépelem ezeket a sorokat, kicsit elpárásítja a szememet az a rengeteg könny, ami három éve miden húsvétkor, mint egy rég nem látott barát újra előbukkan.
És csak azon gondolkodom, hogy milyen jó neki. Hogy mekkora büszkeség lehet a szívében, hogy akkor, és ott... És hogy valószínűleg büszkén tekint le rám, vagy néha inkább oda sem néz, amikor látja, hogy hülyeséget csinálok.
És most látom, ahogy megsimogatna, és azt mondaná: Esztike! Az Úr megáldott! Semmi baj nincsen. Csak imádkozz, és tanulj! Mert csak úgy lehet belőled valaki!
K.
 |
| A kép forrása: freepik.com |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése