Tárgyakban az ember- avagy lassan mindent a saját képünkre fordítunk?
Néhány hónapja a 47-es villamossal tartottam hazafelé a 7kredit podcast felvételéről. Hulla fáradt voltam. Számomra is rém meglepő, hogy a szimpla beszéd mennyit ki tud venni belőlem.
Félkómában felszálltam a villamosra, és betámaszkodtam a csuklóhoz. A hátizsákomat felraktam a kapaszkodóra, és csak bámultam ki a fejemből. Hagytam, hogy a fülemben üvöltő dallamok vigyék a gondolataimat.
Kanyar. Rohadt nagy reccsenés. Megijedtem. Akkor viszont még jobban, amikor minden szempár rám szegeződött. Belőlem jött volna?
Belőlem jött. Rögtön kikaptam a fülesemet, és kinyitottam a hátizsákomat. Az összetört letterboardom darabjait láttam, és a halálfej alakban felszálló fűrészpor felhőt.
Hazaértem, és elkezdtem az egyik kedvenc tárgyam darabjait, hatalmas gyász közepette kiszedegetni a hátizsákomból. És akkor láttam meg, hogy a laptopom úgy néz ki, mint amit egy óriás próbált használni.
Felnyitottam. Kis darabok potyogtak belőle, egy billentyű darab, azt hiszem a lefelé gomb, és a képernyő olyan volt, mintha ezer pók szőtte volna be egyszerre. Az alsó borításon rengeteg törésvonal, valami kotyogó hang.
Sírás közeli állapotban hívtam fel a kabinetfőnököt, hogy mi történt. Kiröhögött. És aztán már én is tudtam nevetni, mert őszintén- mennyire jellemző ez? Hogy kapok valamit, amire a szemem fényénél is jobban vigyázok, és tessék.
(Mondjuk a szemem fényére se sikerült annyira vigyázni... #pápaszem)
2 hónapig kellett az egyik legféltetettebb kincsemet nélkülöznöm, ugyanis a céges informatikus közölte, hogy ő szerinte meg tudja csináltatni, de nem lesz olcsó.
Nagyot nyeltem, amikor ezt prezentáltuk a kabinetfőnöknek, aki azt mondta, hogy dolgozni csak kell valamin, úgyhogy kifizeti a cég a javíttatás költségét. 2 hónapig használtam egy másik gépet. Pont mire megbarátkoztunk volna, visszakaptam a gyönyörű fehér gépemet.
Felnyitottam, és elállt bennem a szusz.
A képernyő gyönyörű volt, a pókhálók eltűntek, a lefelé gomb visszakerült a helyére, viszont kaptam még valamit, ami nem szerepelt a listámon: sebeket.
A kis gépem forradásai, a villamos törés emlékei mind ott díszelegetek a billentyűzet alatt. Egy pillanatra elgondolkodtam: eddig is nagyon szerettem ezt a kis masinát, de most teljesen olyanná vált, mint én.
Volt egy óriási törés az életében, ami nem múlhatott el nyom nélkül. Magán viseli azokat a hegeket, amiket az eset okozott.
A testem számos pontján vannak olyan nyomok, amik mindig emlékeztetni fognak engem helyekre, eseményekre, cikis, vagy épp fájdalmas helyzetekre:
Amikor egy hetedikes számháborúnál a patakmederbe szöktem, pedig kifejezetten megtiltották, amikor 8 évesen hisztizve, lábamat húzva jöttem ki egy medencéből, aminek lépcsőjén nem volt gumiborítás, amikor 17 évesen stikában leszálltam cigizni a vonatról, és futni kezdtem, mikor az elindult. Az lett a vége, hogy megöleltem a talajt. A tiltás ellenére mélyre úszás a Balatonba, és a számtalan fiú, akitől a barátaim, vagy a családom óva intett, és én a tiltás ellenére belementem a játékba.
Mindnek ugyanaz lett a vége. Sebek. Sebek, amik örökké emlékeztetnek a hibákra:
hogy a szeretteimnek mindig igaza van, a tiltás nem mellőzendő, és a villamoson nem állunk a csuklóba hátizsákkal....
Félkómában felszálltam a villamosra, és betámaszkodtam a csuklóhoz. A hátizsákomat felraktam a kapaszkodóra, és csak bámultam ki a fejemből. Hagytam, hogy a fülemben üvöltő dallamok vigyék a gondolataimat.
Kanyar. Rohadt nagy reccsenés. Megijedtem. Akkor viszont még jobban, amikor minden szempár rám szegeződött. Belőlem jött volna?
Belőlem jött. Rögtön kikaptam a fülesemet, és kinyitottam a hátizsákomat. Az összetört letterboardom darabjait láttam, és a halálfej alakban felszálló fűrészpor felhőt.
Remek - gondoltam, vehetek újat... Akkor még nem is sejtettem.
Hazaértem, és elkezdtem az egyik kedvenc tárgyam darabjait, hatalmas gyász közepette kiszedegetni a hátizsákomból. És akkor láttam meg, hogy a laptopom úgy néz ki, mint amit egy óriás próbált használni.
Felnyitottam. Kis darabok potyogtak belőle, egy billentyű darab, azt hiszem a lefelé gomb, és a képernyő olyan volt, mintha ezer pók szőtte volna be egyszerre. Az alsó borításon rengeteg törésvonal, valami kotyogó hang.
Sírás közeli állapotban hívtam fel a kabinetfőnököt, hogy mi történt. Kiröhögött. És aztán már én is tudtam nevetni, mert őszintén- mennyire jellemző ez? Hogy kapok valamit, amire a szemem fényénél is jobban vigyázok, és tessék.
(Mondjuk a szemem fényére se sikerült annyira vigyázni... #pápaszem)
2 hónapig kellett az egyik legféltetettebb kincsemet nélkülöznöm, ugyanis a céges informatikus közölte, hogy ő szerinte meg tudja csináltatni, de nem lesz olcsó.
Nagyot nyeltem, amikor ezt prezentáltuk a kabinetfőnöknek, aki azt mondta, hogy dolgozni csak kell valamin, úgyhogy kifizeti a cég a javíttatás költségét. 2 hónapig használtam egy másik gépet. Pont mire megbarátkoztunk volna, visszakaptam a gyönyörű fehér gépemet.
Felnyitottam, és elállt bennem a szusz.
A képernyő gyönyörű volt, a pókhálók eltűntek, a lefelé gomb visszakerült a helyére, viszont kaptam még valamit, ami nem szerepelt a listámon: sebeket.
A kis gépem forradásai, a villamos törés emlékei mind ott díszelegetek a billentyűzet alatt. Egy pillanatra elgondolkodtam: eddig is nagyon szerettem ezt a kis masinát, de most teljesen olyanná vált, mint én.
Volt egy óriási törés az életében, ami nem múlhatott el nyom nélkül. Magán viseli azokat a hegeket, amiket az eset okozott.
Akárcsak én...
A testem számos pontján vannak olyan nyomok, amik mindig emlékeztetni fognak engem helyekre, eseményekre, cikis, vagy épp fájdalmas helyzetekre:
Amikor egy hetedikes számháborúnál a patakmederbe szöktem, pedig kifejezetten megtiltották, amikor 8 évesen hisztizve, lábamat húzva jöttem ki egy medencéből, aminek lépcsőjén nem volt gumiborítás, amikor 17 évesen stikában leszálltam cigizni a vonatról, és futni kezdtem, mikor az elindult. Az lett a vége, hogy megöleltem a talajt. A tiltás ellenére mélyre úszás a Balatonba, és a számtalan fiú, akitől a barátaim, vagy a családom óva intett, és én a tiltás ellenére belementem a játékba.
Mindnek ugyanaz lett a vége. Sebek. Sebek, amik örökké emlékeztetnek a hibákra:
hogy a szeretteimnek mindig igaza van, a tiltás nem mellőzendő, és a villamoson nem állunk a csuklóba hátizsákkal....
Kosztercsi
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapi gondolataimat, zenéimet, és az agymenéseimet 👇
Instagramon pedig olyan tartalmakat találsz, amiket csak a legnagyobb barátaimmal osztok meg! Szóval, leszel a barátom? 👇
Megjegyzések
Megjegyzés küldése