...

az az igazság, hogy a gondolatom annyi, és mégsem tudom  megfogni, vagy pontosabban, megfogalmazni...
csak úgy csapongok, napok óta magamba is kést szúrok, mert nem bírok a gép elé ülni és pötyögni...
pedig annyira szeretném a gondolataimat átadni, magamból ténylegesen kiírni, hogy mi is van...
szeretném, ha a lustaság nem győzedelmeskedne felettem, ha képes lennék neki ülni a feladataimnak... ehelyett pedig csak fetrengek egyik helyről a másikra, lépdelek fájdalomról, fájdalomra...
annyira unom, hogy napok óta próbálok írni, de újra és újra beletörik a bicskám, mert vagy elakad az ihlet, vagy könnyekben török ki...
és nem értem, hogy mi a baj, már megint, és nem értem, hogy a depresszió, csak úgy leint...
de ezt érzem... hogy nem érzek semmit. és toporzékolva verem a mellkasom, hogy gyerünk már, dobbanjon odabent valami. de semmi... és még mindig semmi...
és így lubickolok a tagadás tengerében... pliccs-placcs.

A kép magánarchívumból való.

Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon

Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán