Gyerekszáj, felnőtt fejjel
A diákmunkám fő csúcspontja az elmúlt pár nap, amikor is kihelyeztek a város főterére. Itt számos dolog elhangzik, sok ember megfordul. Az én szemem mégis egy szökdécselő, szőke angyalhajú kislányon akadt meg. Már második nap láttam, és egyszerűen elvarázsolt. Szó szerint. A hangja, a szeme, a haja, a csengő nevetése, mind mind megfogott. Azt juttatta eszembe, hogy én milyen régen is voltam már gyerek. Gondtalan és felelőtlen (az néha még most is!). Amikor az volt a legnagyobb problémám, hogy amikor az apu boltba megy hoz-e nekem valamit? Hogy vajon elvihetem-e a kedvenc babámat (ami nem barbie volt, és nem virtuális) az oviba? Hogy fog-e velem játszani valaki? És most? Rohanok a pénz után, a jó albérlet után, a barátok után, és nem tudom hol a stop gomb. Pedig egy gyerek olyan aranyos. Nem csak kinézetre. Ahogy kinyitja a száját arra van beprogramozva, hogy mondjon valami aranyosat. Vagy olyat ami vicces, csak azért, mert olyan gyermekded. Nekem is vannak ám ilyen mondásaim. Any