Kosztercsi írásai

Néhány hónapja a 47-es villamossal tartottam hazafelé a 7kredit podcast felvételéről. Hulla fáradt voltam. Számomra is rém meglepő, hogy a szimpla beszéd mennyit ki tud venni belőlem. Félkómában felszálltam a villamosra, és betámaszkodtam a csuklóhoz. A hátizsákomat felraktam a kapaszkodóra, és csak bámultam ki a fejemből. Hagytam, hogy a fülemben üvöltő dallamok vigyék a gondolataimat. Kanyar. Rohadt nagy reccsenés. Megijedtem. Akkor viszont még jobban, amikor minden szempár rám szegeződött. Belőlem jött volna? Belőlem jött. Rögtön kikaptam a fülesemet, és kinyitottam a hátizsákomat. Az összetört letterboardom darabjait láttam, és a halálfej alakban felszálló fűrészpor felhőt. Remek - gondoltam, vehetek újat... Akkor még nem is sejtettem. Hazaértem, és elkezdtem az egyik kedvenc tárgyam darabjait, hatalmas gyász közepette kiszedegetni a hátizsákomból. És akkor láttam meg, hogy a laptopom úgy néz ki, mint amit egy óriás próbált használni. Felnyitottam. Kis darabok potyogt...

Két héttel ezelőtt, a húgom ballagásán megvágtam magam. Éppen a dekorációjával bajlódtam, amikor óriási sebet ejtettem az ujjamon. A buzogó piros vér, csak úgy ömlött ki belőle, minthogyha mindig is arra várt volna, hogy végre kiengedjék onnan. Ma reggel kézmosás közben néztem az ujjam. Már alig látszik valami. Az óriási seb eltűnt, a fájdalom tovaszállt. Úgy gyógyult be, hogy észre se vettem. Azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon a lelki sebeink is így vannak-e. Úgy gyógyulnak, hogy észre se vesszük? Néhány napig még fáj, aztán mintha mi se történt volna, már nyoma sincs? Valamelyik nap rendezgettem a blogomat, így néhány régebbi bejegyzésemet is visszaolvastam. Tévhit az, hogy egy író, költő minden művére emlékszik. Érzésekre emlékszik, arra viszont nem mindig, hogy azok hogyan jöttek ki belőle. Na szóval, visszaolvasva több, mint 5 év érzéseit, szörnyű elhatározásra jutottam: nekem többször fájt, mint nem. Rengeteg sebet szereztem, aminek mára vagy teljesen nincs nyoma, vagy...