Kosztercsi írásai

Ha padra kiülvén a várost kémlelem Elémbe tárul több száz és száz értelem. Egyik fiú, s a másik lány, Van olyan, ki ugrabugrál. Egyik fekete, tele csattal, szegeccsel, Másik magas sarkúban, s rákiáltanak: „Ne ess el!” Van, aki vagány, cigivel nyomja, Van, aki szerény: saját léptét se hallja. Van olyan, aki a tömegben el tudna veszni, Míg egy másik a kakadu színeivel emelkedik ki. De a külsőnkön kívül belsőnk is oly színes, Hisz mindegyikben van olyan, mely kincs és ékes. Az egyik csendes, és pont ettől lesz rendes, Míg a másik nagyszájú, de ugyanakkor kedves. Oly a sok féle-fajta, más és más út. Egyik szemében látni nevetést, másiknak a bút. „Egyéb élet”, hányszor legyintünk sajnálva, Pedig oda kellene figyelnünk a világ gondjára! Lehet két év múlva tényleg vége a Földnek? És a gyerekeim, mit csinálnak? Felnőnek? Vagy meg sem születnek, és én is meghalok… Így álmaimnak teret soha nem adhatok. Vágyaim bent maradnak az íróasztalfiókban

Egy presszóban ülök, egyes egyedül Kívül nevetek, de zokogok legbelül. Kávé illat van, s kávéhiányom kávéskanállal mindkettőt kavarom. Az élet, mint kávészem... azt hiszem öregszem. Úgy teker, bánt és őröl a gép Szinte elhiszem, hogy ez lesz a vég. A zacc nagyot puffan a zacskó legmélyére De inkább ennek, mint rumnak nézzek a fenekére. Fehéren bátran felhajtom a feketét Ezzel meglesve a fehér csésze jobbfelét. Mosolyog a bögre, mosolyog a világ. Csak én érzem szakadatlan a kávé illatát. Agyamba szökött csúnya szörnyeteg Alóla szeretném kihúzni a szőnyeget. Kiállnék ellene két gyenge öklömmel Ő földre vinne puszta erejével. Hisz az élet edzette, kemény és fekete Ebben rejlik a kávé ereje. K. Amúgy követsz már  Facebookon ? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapi gondolataimat, zenéimet, és az agymenéseimet 👇 Instagramon  pedig olyan tartalmakat találsz, amiket csak a legnagyobb barátaimmal osztok meg! Szóval, leszel a barát

Azt hinnénk, hogy az életben mindent olyan könnyen megkapunk, ami megszokott. Legyen az egy busz vagy egy zár kinyitása. Pénteken indultam haza. A vasútállomásra menet buszra szálltam. A hatalmas bőröndömmel csak az ablak mellett fértem el. Az egyik megállónál egy középkorú és egy idősebb nő futott a busz után. Nem érték el. A múltkor meg rázárták az ajtót egy idős nénire. Mi meg beragadtunk. Vagyis kint. Nem nyílott ki a a folyosón az előtér előtti rács. Börtön. Kívülről. A szomszéd néni belülről próbálkozott, mi kívülről, mire a tulaj/lakótársam egyik műszakis barátja egy fújókával feloldotta a torlaszt. Édesanyám erre meg is jegyezte, hogy ehhez műszaki végzettség kell.   Egy órát álltunk a folyosón, hasztalanul próbálkozva, és feladtam. Rádöbbentem, hogy egyre fogy az erőm. Nem bírom az állandó stresszt, az egyetemet és a velejáró sok szervezkedést. Az utazást. A futkározást. Mikor viszont bejutottunk, és az őrülettől bódoltan végig ölelgettem mindent, rájöttem, hogy nem lehetek