Kosztercsi írásai

"Ugyanazon férfi az egyik asszony mellett gyáva bölcs, a másik mellett eszeveszett hős." Jókai Mór Tegnap egy kicsit nosztalgiáztam, képeket rendezgettem, elmélyültem. Elmélyültem, és számtalan emlék tódult a fejembe. És felrémlett a nem is olyan régi csúfos bukásom. A sztori egyszerű: a fiú félszakításban volt, engem magába bolondított, majd közölte, hogy bocsi, de Nem kellesz eléggé! , majd egy hét múlva látom, hogy újra a lánnyal van. Felkavarni, már nem kavar fel, csak elgondolkodtat. Mi voltam én ebben a történetben? Harmadik? Én voltam az a lány, akivel csalást követett el a férfi? Vajon a másik nő tud róla? Vagy én voltam a vigasz. Én voltam az a jó fej ismeretlen, aki zsebkendőt nyújt, ha észleli a könnyek hullását? De akkor miért lettem én is eldobva, mint egy taknyos zsepi? Egyfajta szórakozás voltam? De akkor én miért nem élveztem a végkifejletet? És a legfontosabb kérdés talán az, hogy hogyan folytatódik a történet? Mármint nyilvánvaló, hogy számomra e

Anyám és én nagyon sok mindenben különbözünk. Tehát mondhatni ugyanolyanok vagyunk. Anyám a nagyszájú, minden lében kanál. Nyilván én nem ilyen vagyok. Én vagyok az, aki mindenkinek igent mond minden szarra. Nyilván Anyám nem ilyen. Anyám az, aki üvöltve énekel a zuhany alatt. Nyilván én nem ilyen vagyok. Én vagyok, aki utálja, ha beleszólnak abba, hogyan főzzön. Nyilván Anyám nem ilyen. Anyám az, aki mindenkin segít, akin csak tud. Nyilván én nem ilyen vagyok. Én vagyok az, aki ha a legrosszabb napjait éli, akkor is mosolyog. Nyilván Anyám nem ilyen. Anyám az, aki a legerősebbnek próbál tűnni a világon. Nyilván én nem ilyen vagyok. Én vagyok, aki minden gondját írással igyekszik megoldani. Nyilván Anyám nem ilyen. Anyám az, aki mindenkit csak bátorítani próbál. Nyilván én nem ilyen vagyok. Én vagyok az, aki élményeket gyűjt kacatok helyett. Nyilván Anyám nem ilyen. Anyám az, aki mindent túlél. Nyilván én nem ilyen vagyok. Én vagyok az, aki imád táncolni. Nyilván Anyám nem

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol még a kurta farkú malac sem túr, mert fél, hogy amit kikapar az vagy nem gluténmentes, vagy túl sok benne a kalória, van egy lány, aki iszonyatos fegyelemmel tartja a diétáját! Hiszitek vagy nem, ez a gésa fegyelmű lány: ÉN VAGYOK! Arról már írtam a napokban , hogy az edzéshez, még sokszor keresem a motivációt, de - számomra is - hihetetlen az, ahogyan a kajás előírásokat tartom. Igazából a diétám rém egyszerű: jó formán alig eszem. Amit eszem, az is jóformán csak zöldség, vagy pufirizs, és naponta kb. 5 szelet csirkemell sonka. Nem sok, ellenben kevés. Hogy miért nem eszem rengeteget, mint a bodybuilderek azért lehet, mert mellette nem tudom teljesíteni a kívánt mozgás mennyiséget. Kereshetnék kifogásokat, de igazából a legtöbbször a nap végére már kimerülök az edzéshez, a nap elején pedig még nem érzek magamban elég energiát. (Igen, teljes biztonsággal kimondhatjuk, hogy lusta vagyok.) Biztos eljön a nap, amikor az

Kevés embert vetek meg. Én, aki ezerrel figyel a karmájára, aki mindig ad pénzt, cigit, jó szót, nagyon kevés embertől húzom el a számat. De mégis van egy néhány fajta, akitől a hideg kiráz. Ilyen az, aki felkelt, valami felesleges dolog miatt.  Magyarázza el valaki, hogy mi értelme van, iszonyat korán felkelteni valakit, mondjuk azzal, hogy : "Holnap este 9-kor mondjuk jó neked a találka?" Jó, tesókám, de mondjuk ezt holnap délben is ráértünk volna megbeszélni... Az, aki hazudik. Méghozzá a szemembe.   Soha nem fogom megérteni, hogy miért kell hazudni az emberlányának? Ha hibáztunk, vagy ha sunnyogunk az miért jobb, hogyha elhazudjuk? Miért nem lehet igazat mondani? Még akkoris, ha fáj. Mert az igazság csúf, de legalább létezik. Hagyjuk hát, hogy tényleg létezzen.  Az, aki hazudik. A hátam mögött.  A szemembe kamuzástól már csak az rosszabb, amikor valaki rosszindulatúan elindít egy pletykát rólam, aminek a valóság alapja körülbelül annyi, m

Akik régóta olvasnak, tudják, hogy rengetegszer belevágtam már a fogyókúrába, vagy a mindent beleadós edzésbe. Ezek egy darabig mindig jól működnek. Aztán egyszer csak, mint egy régi diafilm, amit kettévágnak, vége szakad. Olyankor mindig rájövök, hogy nem elég jó a motivációm. Hogy hiányzik az az utolsó lökés, ami az elhatározáshoz kellene. Elővettem hát a barátaimat, azokat, akikre ezen a téren erősen felnézek, és feltettem nekik az ominózus kérdést: "Téged mi motivál?". A leghajmeresztőbb válaszoktól a legőszintébbig minddel találkoztam! Íme: I. A "Hegyomlás" Van egy barátom, akit Bogi barátnőm, csak a "Hegyomlásnak" hív. Sportélete miatt, amúgy is izmos, de mellé még edz. Így nem meglepő a hatalmas karja, a kockás hasa, és a szép melle. Amikor arról kérdeztem mi motiválja, nagyképűen - pedig nem az - azt válaszolta: "Hát hogy jól nézzek ki!" - Ennyi? - Hát mert miért edzenek az emberek? Nem akartam neki mondani, hogy ponto

 A tegnap előtt írt cikkem főszereplője "Flóra" azért tökéletes barátnőm, mert megérti mindazt, amit én. Mi azok, - a hogy is mondjam, - fiús lányok vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy vakargatjuk a tökünk helyét, vagy hogy köpködünk, esetleg, hogy a lányokhoz vonzódnánk, egyszerűen csak nem éljük, azokat a "tipikus" csajos dolgokat. Nem vonz a plázázás (nem is értem, hogy mi vonzhat ebben amúgy bárkit bármi...), a magassarkú cipő, a hetente fodrászhoz járás, és a naponta selfie-zés. Sőt, sokszor akkor is elfelejtek képet készíteni, amikor muszáj lenne. Vannak napok, amikor mégis előbújik a lány belőlem, amikor a buggyos pulcsit, és a kukás sapkát szemhéjtusra és kiskosztümre váltom. Amikor elkap a láz, és nem hogy egy képet, de egy egész sorozatot gyártok magamról. Ezt mi Flóra barátnőmmel csak úgy hívjuk: Lánynak öltözni.  Mert hihetetlen könnyű a férfiaknak, felveszik a leglestrapáltabb pólójukat, egy bármilyen farmerrel, beletúrnak a hajukba, és indulá

Mi szingli lányok, gyakran tesszük fel magunknak a kérdést: Vajon miért vagyunk egyedül? Őszinte leszek, hihetetlen, hogy mennyit tudunk agyalni ezen. Hogy mennyi időt ölünk abba, hogy listákat készítünk a hiányosságainkról, azokról a dolgokról, amik nem tetszenek nekünk magunknak, és ennyire kevés időt fordítunk arra, hogy tegyünk is ellene. Mármint, hogy kilépjünk a kis buborékunkból, és ismerkedjünk férfiakkal. Mit csinálunk helyette?   Barátnőkkel bástyázzuk körbe magunkat, akikkel akár egy ping-pong meccsen, ide-oda dobálhatjuk magunknak, hogy mi az, amit kifogásolunk magunkon.  Így született meg az alábbi párbeszéd Flóra barátnőmmel - nyilvánvalóan nem így hívják, de senki nem várhatja el tőle, hogy felfedje az igazi nevét (nem mintha én nem ugyanezt tenném.) Szóval az alábbiakban javítás nélkül olvasható a párbeszéd: Miert vagyunk egyedul?? na, ha van kérdés, amire évek óta nem tudom a választ... :D felkúr Pedig te meg csinos is vagy. Én rá tudom fogni

Mumi egy nagyon érdekes fogalom a családunk történelem könyvébe. Őt nem lehet Mamának hívni, mert sosem volt mamis. Jó, nem mondom, hogy közel a 86-hoz nem panaszkodik néha a dereka, vagy a lábai miatt, de hát könyörgöm. Ha én állnék annyi éve azon a lábon, az enyém is fájna. Szóval a Mumi volt mindig is az az én felvilágosult tündér"kereszt"anyám. Hogy a teljességigénye nélkül közöljem, elég érdekes, és viharos volt a családi életem. Rokonok jöttek-mentek az életemben, sokról még a mai napig nem tudom, hogy ki is ő pontosan. Így lehet az, hogy mivel rengeteg időt töltöttem Mumival, így sok szerepet magára vett. Nagymamám, anyám, keresztanyám, nővérem és barátnőm volt ő egyszerre. Ő volt az, aki kölcsönadta a körömlakkjait, hogy mindegyik lábkörmét más színűre festhessem, aki új játékokat talált ki nekem, aki ahogy kamaszodtam, mindig megmondta mit mivel viseljek, és aki kölcsön adta a végtelen dögös, és hihetetlen retro ruháit - persze, ameddig még azok jók voltak rám. A

Vannak napok, amikor az ember egyszerűen nem ura magának. Vagyis nem ura az érzelmeinek. Hiába utal minden arra, hogy jól kellene éreznie magát egyszerűen nem megy. Bizonyos pszichológiai tesztek alapján ez a tökéletes depresszió jele. Én viszont egyszerűen kétségbeesésnek hívom. Kétségbeesek, hogy vajon mit csináltam rosszul, mi siklott félre, mit nem vettem észre,  mire nem figyeltem oda?! És igazából az a legrosszabb,  hogy egyik kérdésemre sincsen válasz. Mert ez egyszerű, mint az egyszer egy: dolgok csak úgy elromlanak. Maguktól. Mindenféle figyelmeztetés nélkül. Senki nem szól, hogy készüljek fel, most valami bitang rossz fog történni. Csak úgy megtörténik. És igazából lehet, hogy nem is annyira szörnyű... Csak ott, és akkor épp belehalok kicsit... K. A kép forrása: pinterest Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat →  Kosztercsi a Facebookon Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, a

Hé, Valentin! Azt szeretném, ha kicsit kilépnél a sötétből, igen, ide épp elém, Na, gyerünk, még egy lépés felém, csak hogy szemtől szemben álljunk. Te kis szemtelen. Hé, Valentin! Tedd meg, hogy most nem párokat adsz össze, vagy nyálas szíveket adsz el Hanem, rám nézel, ez az, arc fel, És végre beszélünk, mint férfi, a nővel. Te kis szemtelen. Hé, Valentin! Tudom, hogy sokan utálnak, hiába hát a bánat, Mert bánat vagy amúgy néha napján. Mondjuk épp a sajátodon, ha az ember épp egyedül van, Ezért is utálnak annyian. Te kis szemtelen. Hé, Valentin! Most mégis vallomással tartozom, A szívemet két kézzel markolom, de Isten látja lelkem, akkor is elmondom: szeretlek. Te kis szemtelen. Hé, Valentin! Ez nem olyan fajta szerelmi vallomás, ami olyan, mint a hallomás, egyiken be, másikon ki, mint egy jó prosti a hotel szobákban, ez igaz, valódi, makulátlan. Higgy nekem! Te kis szemtelen. Hé, Valentin! Rá kellett jönnöm, hogy annyi energiát ölnöm, a te utálásodba annyira

A kiskutya egy olyan dolog, ami tényleg meg tud változtatni egy életet. Aki csak azzal, hogy egy hosszú nap végén odabújik hozzád szebbé teheti azt. Nekem soha nem volt kiskutyám. Mármint soha nem volt, hogy én kaptam kiskutyát. Pedig olyan sokszor akartam. Amikor megszülettem már eleve volt a háznál kutya (Somi, akit én következetesen Fokinak hívtam [Kocs Foki]), de miután ő elment hosszú hallgatás következett kutya ügyileg. Soha nem volt kutyám. Egy macskám volt egyszer, Bella, akiről kiderült, hogy fiú (Mumi ezért Bélának akarta hívni), de ő is elhagyott, amikor egyetemre mentem. A Dorka nevű kutyánk, aki Isten nyugosztalja felnevelte a húgomat és fordítva, ő sem az enyém volt. A kicsi kapta névnapjára. Egy nagyon szörnyű házból hoztuk el, és bármennyire is szerettem, soha nem éreztem a sajátomnak. És volt, hogy ő is éreztette, bizony nem én vagyok a Főnöke! Szóval nekem soha nem volt egy saját kis gombócom. De most, most végre eljött az én időm ! Dagi úgy érkezett a családh