Szilágynagyfalu- pálinka, pánik, pasik

Tegnap előtt Erdélyben jártunk, Szilágynagyfaluban. Évek óta részesei vagyunk egy tuzséri tábornak, ahová határon túli gyerekek érkeznek két hétre táborozni. Ennek a falunak a testvértelepülése Szilágynagyfalu. Az utazás apropója egy Nyugdíjas Klub találkozó.
Hajnalban keltünk (4-kor!!) és ötkor már a buszon ültünk. A csipát se töröltem ki a szememből, bár nem is volt rá szükség. Fülest be, Hősöket full hangerőre, és kezdődhet az utazás. Kb. 3-4 órát utazhattunk, de az el-elpilledéseim miatt nem vagyok benne biztos. Csak akkor eszméltem fel, amikor már lökdöstek hátulról, hogy megérkeztük, keljek.
Egy hatalmas kapuív előtt tett le a busz. Olyan volt ez, mint az ódon filmekben, a borostyánnal átfuttatott bejárat, ahol a hősszerelmes titkon találkozik a gyönyörű főszereplőnővel, és ott szeretnek egymásba igaz szerelemmel.
Beljebb lépkedve a köveken- amiből Anya rögtön felvett egyet, mint mindig- egy romos kastélyhoz értünk. Az emléktábla szerint a Bánffy családé volt. Egy kis pogácsa, pisi és a helyi asszonyok már üvöltöttek is: "Aki jön templomba, induljon!" Egy kis susmus ("Hát már a harmadikat húzzák és még mindig itt állunk! Megbocsájtja ezt a Jóisten?"), indultunk is. Külön a nők, külön a férfiak. Egy kis szentség. Olyan rég voltam templomba, hogy el is felejtettem milyen volt. Hogy hogyan is éreztem magam újra és újra: unatkoztam. Bármennyire is akartam, nem tudtam hinni a misszionárius asszonynak ( és akarva- akaratlanul is más jutott eszembe a titulusáról.)
Ahogy a templomban végeztünk, megkoszorúzták a romos épületet, és indulhatott az ebéd. Addigra már a kopogott a szemem. De nem nyúlhattam ételért, mert meg kellett várni az s/s-t, az áldás miatt. Ezen felindulva azt mondták a helyiek addig igyunk. Nem kellett kétszer mondani.
Mire lement az áldás, már volt 3-4 pálinka bennem. Akkor tűnt fel hogy nincs meg a húgom. Mint dúvad indultam kifelé, és rögtön meg is álltam. Kint ült a "gyerekasztalnál", feltűnően röhögcsélve egy ottani, népviseletes fiúval. Küldtem egy összeráncolt szemöldököt felé és visszatértem az asztalomhoz ebédelni.
Az étkezés nagyon jó hangulatban telt. Újra találkoztam egy olyan valakivel, akivel már rég nem, a fonalat mégis ugyanott vettük fel, ahol annak idején letettük. Ebéd után még két pálinka. "Biztos, ami biztos. Csak hogy ne fázzunk!" Még akkoris ott ültünk, mikor már asztalt szedték lefelé. Hiába, a hangulatot, nem lehet holmi takarítás miatt felfüggeszteni!
Egy egészséges kajakóma után jött az édes semmittevés. Jöttünk- mentünk, tettünk- vettünk, majd mégis úgy döntöttünk, hogy a "Mit csináljon mielőtt meghal!" előadás helyett inkább meglátogatjuk a legközelebbi kocsmát, és bedobunk egy jó hideg sört.  A hely tulaja "véletlenül" pont ismerős volt, így mindannyiunkat meghívott. Elmondhatatlan érzés volt egy hideg sör mellett újra zárt helyen cigarettázni. Minden slukkját kiélveztem, játszottam a füsttel, de azért félszemem a húgomon és az újdonsült barátján volt.
Fogyasztás után visszasétáltunk a "kultúrba", ahol kezdődött a program. Színház, ének, zene, tánc. Minden mi szem-szájnak ingere. Viszont a húgom már itt sem volt meg. Kiszöktem hát a műsorról, és keresni kezdtem. Nem volt nehéz megtalálni. A művészbejárónál üldögélt a sráccal. Mikor meglátott dobott egy peace-t és le is lettem tudva.
Vacsorára töltött káposzta volt. Pont sikerült leülni a férfi dalárda mellé. Anya mellett ráadásul az egyetlen szingli fickó ült, a húgom meg a srác, kéz a kézben, olyan közel, amit a kiskorúaknál büntetni kellene. Anyának szerenádoztak. Teli tüdőből énekelték neki a helyi nótákat, leghangosabban mégis a mellette ülő egyedülállú férfi dalolt.
"Itt már csak az ital segít!"- gondoltam, és a mellettem ülő  régi ismerősnek töltve előszőr sorozatban lehúztam legalább tíz pálinkát.
Amikor már anyukám elmenekült, a húgomat kerestem. Nem volt az asztalnál. Nem foglalkoztam vele. "Biztos valahol itt csatangol!" Még beszélgettem a helyiekkel, útravalóként leküldtem még két pálinkát, mikor szóltak, hogy indulás. A húgom még mindig sehol. Semmi gond, felhívom. Nem veszi fel. Akkor újra. Semmi. Az ötödik hívásnál kezdtem parázni. Mit parázni? Őrjöngeni! Egyszerűen elöntötte a fejemet a lila köd, és legszívesebben összetörtem volna valamit! Körülbelül a tizedikre- úgy, hogy már a helyi gyerekeket is hívogattuk- felvette és tök lazán beleszólt a mobilba: "Nyugi. Már megyünk!"
Iszonyatos félelem és düh uralkodott el rajtam, talán még soha máskor nem éreztem ilyet. A húgom kézenfogva jött vissza a vadidegen fiúval. Ez nem is nagy baj. De amikor csókkal váltak el, elpukkant az agyam, és inkább buszra szálltam kommentár helyett.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Másnap mondta el, hogy csókolóztak. Úgy igazán. Először.
És valahol fájt, és mardosott, hogy Ő az én kicsi húgom, és mégis talált egy nap alatt magának valakit, és ott az anyukám, akinek egy nap alatt 15-en udvaroltak.
És hol vagy én? És mi van velem? Nekem a pasi helyett, csak a pálinka jut? Örökre?

K.
Forrás: http://visitandobudapest.blogspot.hu/2012/07/la-palinka.html


Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon


Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán

Megjegyzések

Facebook

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A 15 legszörnyűbb csajozós szöveg

Magyar érettségi 2017

Túlélni mindenek felett - avagy gondolatok a karantén alatt 1.