Amikor a gyerek neveli a szüleit...

Tegnap érdekes beszélgetést folytattam egy ismerősömmel. Elhagyta a száját az a mondat, hogy „Most már kellően megneveltem anyámat!”

Csak ültem mellette az autóban, amiben együtt utaztunk, néztem rá, és nem értettem. Mit csinált az anyjával?!

Aztán belemelegedett és elmesélte, hogy Ő igazából évek óta neveli a szüleit, és hogy úgy érzi, szépen lassan megtanulnak tőle mindent. Mielőtt félreértés esne, nem a XXI. század kütyüjeiről, és technikai fejlődéséről beszélgetünk, hanem jellemről, érzelmekről, tulajdonságokról.

Így motoszkálni kezdett bennem a kérdés, vajon lehetséges-e, hogy egy idő után megfordulnak a szerepek, és a gyerek kezdi el nevelni a szüleit. Ezen kérdéseimet veletek is megosztottam a különböző közösségi oldalaimon. Az Instagram tűnt sikeresebbnek. Ott a válaszadók 24 -ből 19  mondta azt, hogy szerinte lehet nevelni a szülőket. Mivel részletesebb választ nem kértem tőletek, így magamban kezdtem el agyalni.

6 éve, hogy elköltöztem otthonról, úgy, hogy ezalatt egy évre visszaköltöztem a munkám miatt. Ez az egy év volt talán a legmeghatározóbb a szüleim és az én kapcsolatomban. Miért? 

„Felnőttek hozzám”.

 Ez hihetetlen mocskosan hangzik, és ha ezt olvasni fogják – már pedig szokták, - akkor szinte biztos, hogy kapok a fejemre, de ez az igazság.

Vagy hogy máshogy mondjam: Lépést tartanak velem. Ugyanazon a fordulatszámon pörgünk, ismerik a barátaimat, a szlengjeimet, sőt használják is ezeket, értik mikor van szükségem magányra, és mikor szeretnék minden erőmmel csak velük lenni. Jellemfejlődtek: elértek arra a szintre, ahol már nem feltétlenül a döntéshozók felettem, hanem a támogatóim.

Mondjuk nekünk ebből a szempontból mindig is remek dolgunk volt a húgommal. Bármiről is volt szó, mindenben szabad kezet kaptunk. Az ovi választástól, a fiúkon át, az utolsó rúzsig. (Kivéve a rocker korszakomból a fekete körömlakkot, mert azt Anya kidobta egyik nap, mire hazaértem.)

De amióta „felnőtt vagyok” (igen, ezt csak így idézőjelben vagyok hajlandó használni), azóta azt érzem, hogy még inkább hagyják, hogy a saját fejem után menjek. Viszont, ha falnak szaladnék, mindig ott lesznek mögöttem tárt karokkal, hogy mint egy gyereket, megvigasztaljanak.

Szóval, ha ezt az oldalát nézzük, valahol én is nevelem a szüleimet. Arra, hogy még jobb emberek legyenek. Hozzám, másokhoz, és saját magukhoz. Hogy megértsék, hogy ennyi év után nekik is joguk van a boldogsághoz.

És úgy tűnik, nagyon jó úton haladok az oktatásukban….

[Az insta szavazás amúgy még mindig tart! Nyilvánítsd ki a véleményed!]

Kosztercsi

A kép forrása: freepik.com

Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon

Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán