"Kérjetek és adatik néktek!" - avagy gondolatok a karantén alatt 2.
Az idézett bibliai passzust gyakran igaznak tartottam nem oly' hosszú életem során. Gyakran előfordult, hogy valamire nagyon vágyakoztam, és előbb-utóbb az élet megadta nekem.
Kicsit most így vagyok ezzel a karantén helyzettel is...
Az új évben sok kétely, és félelem költözött belém, sokszor elbizonytalanodtam, hogy jó helyen vagyok-e, hogy jó úton haladok-e ahhoz, hogy elérjem a kitűzött céljaimat.
Sokszor eszembe jutott, hogy a budapesti életem talán olyan szívszorító számomra, mert olyan kevés idő jut a családomra. Ezért sokszor jutott eszembe, milyen jó lenne, ha többet lehetnék velük.
A munkahelyemen szerettem volna, egy eggyel kisebb tempót. Kisebb lángon égni. Ami az én - anyukámtól örökölt - temperamentumommal egyáltalán nem egyszerű dolog. Addig megyek, míg egy feladat nem tökéletes, hajtom magam, rágom az ajkam, hogy vajon nem felejtettem-e el valamit. Nehezen adok ki munkát a kezemből, mert rettegek, hogy az a másik nem olyan körültekintéssel végzi majd el, ahogy én tenném. Így gyakran agyaltam rajta, hogy milyen jó lenne egy kisebb fordulatszám.
A barátaim jelentős részét - akik nem Budapesten élnek, és akikkel nem találkozom minden nap - az utóbbi időben igencsak elhanyagoltam. Azt éreztem a nap végén, amikor hazaértem, hogy magamhoz sincs kedvem, és így valószínűleg nem lennék jó társaság másnak sem. Így nem csak az ő életükből maradtam ki, hanem azt is megvontam magamtól, hogy az ő segítségükkel jöhessek ki abból a gödörből, amelyben azt éreztem vagyok. Bár minden este imába foglaltam a nevüket, gyakran fohászkodtam azért, bárcsak lenne több lehetőségem velük lenni.
A húgom kész nő lett. 19 éves, hosszútávú kapcsolata van, maga intézi az ügyeit, halad előre az egyetemi életben. Lemaradtam számtalan pillanatról, kimaradtam az életéből mióta 2012-ben elköltöztem otthonról. Amikor elindult a tanév, és szeptemberben a koli szobámba költözött, gyakran eszembe jutott bárcsak több időm lenne vele lenni. Bárcsak ott lehetnék mellette, amikor megbántja valaki, vagy amikor elsőre ötössel átmegy, élete első vizsgáján.
Ezt a listát ma hajnalban készítettem. És félelmetes, hogy minden, amit szerettem volna, amiért fohászkodtam, vagy ami csak átfutott az agyamon, minden megtörtént. Ha ilyen szerencsétlen körülmények között is, de az élet megmutatta
Több idő kell a családra, a húgomra, a barátaimra, és ami legfontosabb, mégis mindig a legutolsó helyen szerepel a listákon: saját magamra. Mert ha én nem vagyok rendben, se a kapcsolataim, se a munkám minősége, se az egészségem nem lesz rendben.
Úgyhogy ha mást nem, ezt megtanultam ebben a helyzetben: nem kell mindig rohanni! Mert egyszer ha kiszállunk a mókuskerékből öregen, sajgó térdekkel, és nyilalló háttal, nagyon fogjuk bánni, hogy ezeket a szép éveket így elvesztegettük!
Kívánom, hogy te is találd meg azt a szépséget, amit a jelenlegi helyzetben felfedezhetsz!
Mindenkit (virtuálisan) ölel:
Kicsit most így vagyok ezzel a karantén helyzettel is...
Az új évben sok kétely, és félelem költözött belém, sokszor elbizonytalanodtam, hogy jó helyen vagyok-e, hogy jó úton haladok-e ahhoz, hogy elérjem a kitűzött céljaimat.
Sokszor eszembe jutott, hogy a budapesti életem talán olyan szívszorító számomra, mert olyan kevés idő jut a családomra. Ezért sokszor jutott eszembe, milyen jó lenne, ha többet lehetnék velük.
A munkahelyemen szerettem volna, egy eggyel kisebb tempót. Kisebb lángon égni. Ami az én - anyukámtól örökölt - temperamentumommal egyáltalán nem egyszerű dolog. Addig megyek, míg egy feladat nem tökéletes, hajtom magam, rágom az ajkam, hogy vajon nem felejtettem-e el valamit. Nehezen adok ki munkát a kezemből, mert rettegek, hogy az a másik nem olyan körültekintéssel végzi majd el, ahogy én tenném. Így gyakran agyaltam rajta, hogy milyen jó lenne egy kisebb fordulatszám.
A barátaim jelentős részét - akik nem Budapesten élnek, és akikkel nem találkozom minden nap - az utóbbi időben igencsak elhanyagoltam. Azt éreztem a nap végén, amikor hazaértem, hogy magamhoz sincs kedvem, és így valószínűleg nem lennék jó társaság másnak sem. Így nem csak az ő életükből maradtam ki, hanem azt is megvontam magamtól, hogy az ő segítségükkel jöhessek ki abból a gödörből, amelyben azt éreztem vagyok. Bár minden este imába foglaltam a nevüket, gyakran fohászkodtam azért, bárcsak lenne több lehetőségem velük lenni.
A húgom kész nő lett. 19 éves, hosszútávú kapcsolata van, maga intézi az ügyeit, halad előre az egyetemi életben. Lemaradtam számtalan pillanatról, kimaradtam az életéből mióta 2012-ben elköltöztem otthonról. Amikor elindult a tanév, és szeptemberben a koli szobámba költözött, gyakran eszembe jutott bárcsak több időm lenne vele lenni. Bárcsak ott lehetnék mellette, amikor megbántja valaki, vagy amikor elsőre ötössel átmegy, élete első vizsgáján.
Ezt a listát ma hajnalban készítettem. És félelmetes, hogy minden, amit szerettem volna, amiért fohászkodtam, vagy ami csak átfutott az agyamon, minden megtörtént. Ha ilyen szerencsétlen körülmények között is, de az élet megmutatta
muszáj lassítanom!
Több idő kell a családra, a húgomra, a barátaimra, és ami legfontosabb, mégis mindig a legutolsó helyen szerepel a listákon: saját magamra. Mert ha én nem vagyok rendben, se a kapcsolataim, se a munkám minősége, se az egészségem nem lesz rendben.
Úgyhogy ha mást nem, ezt megtanultam ebben a helyzetben: nem kell mindig rohanni! Mert egyszer ha kiszállunk a mókuskerékből öregen, sajgó térdekkel, és nyilalló háttal, nagyon fogjuk bánni, hogy ezeket a szép éveket így elvesztegettük!
Kívánom, hogy te is találd meg azt a szépséget, amit a jelenlegi helyzetben felfedezhetsz!
Mindenkit (virtuálisan) ölel:
Kosztercsi
A kép forrása: magánarchívum.
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapi gondolataimat, zenéimet, és az agymenéseimet 👇
Instagramon pedig olyan tartalmakat találsz, amiket csak a legnagyobb barátaimmal osztok meg! Szóval, leszel a barátom? 👇
Megjegyzések
Megjegyzés küldése