Végigfutni egy életen
Az élet annyira múlékony. Tünékeny, és rohanó. Fel sem tűnik néha, hogy lehajtott fejjel, semmire nem figyelve élünk. Fel sem tűnik, hogy bármikor vége lehet.
Úgy egy jó éve, igyekszem úgy élni, hogy minden napom végén legyen miért hálát adnom. Hogy soha ne maradjon bennem tüske éjszakára. Ha mégis, akkor pedig reggelre forduljon ki onnan. Nagy gonddal köszönök el a szeretteimtől, mert ki tudja lesz-e még alkalom, hogy lássam őket. Minden percet megragadok, a lehetőségekkel együtt, mert mi van, ha soha többé nem lesz rá alkalmam? Nem akarok a hintaszékben ülve azon sopánkodni az uramnak, hogy mennyi mindent megtehettem volna, amit nem tettem.
A Carpe diem, nem csak egy jól csengő mottó. És lehet, hogy feldolgozta a Yolo, de én úgy tartom, jól tette. Mert nevezzük bárhogyanis, a lényeg egy és ugyanaz: úgy fussuk át az éveinket,hogy a legvégén elégedetten tekinthessünk vissza a pályára. Hogy amellett, hogy boldogan szakítjuk át a célszalagot, mosolyogva nézzük meg a filmet a legjobb pillanatainkról.
Annyiszor elmélázom azon, hogy az emberek, akik életükben semmi örömet nem találnak, miből táplálkoznak? Miből merítenek erőt? És miért félnek igazán kitárni a szívüket valaminek? Miért gubóznak be egy szakítás után? Miért nincs a szívükben remény egy elmulasztott vizsga után? Miért vagyunk még mindig hitetlenek? Hogy nem lehet megérteni, hogy az élet, az bizony megy tovább, ha tetszik, ha nem. És nem lesz elnéző velünk... Ugyanazok elé az akadályok elé állít újra és újra és csak arra kíváncsi, vajon ezúttal megugorjuk-e.
És én azt mondom, lehet hogy fáj, és lehet, hogy századjára esek el, de százegyedjére akkor is sikerül!
Úgy egy jó éve, igyekszem úgy élni, hogy minden napom végén legyen miért hálát adnom. Hogy soha ne maradjon bennem tüske éjszakára. Ha mégis, akkor pedig reggelre forduljon ki onnan. Nagy gonddal köszönök el a szeretteimtől, mert ki tudja lesz-e még alkalom, hogy lássam őket. Minden percet megragadok, a lehetőségekkel együtt, mert mi van, ha soha többé nem lesz rá alkalmam? Nem akarok a hintaszékben ülve azon sopánkodni az uramnak, hogy mennyi mindent megtehettem volna, amit nem tettem.
A Carpe diem, nem csak egy jól csengő mottó. És lehet, hogy feldolgozta a Yolo, de én úgy tartom, jól tette. Mert nevezzük bárhogyanis, a lényeg egy és ugyanaz: úgy fussuk át az éveinket,hogy a legvégén elégedetten tekinthessünk vissza a pályára. Hogy amellett, hogy boldogan szakítjuk át a célszalagot, mosolyogva nézzük meg a filmet a legjobb pillanatainkról.
Annyiszor elmélázom azon, hogy az emberek, akik életükben semmi örömet nem találnak, miből táplálkoznak? Miből merítenek erőt? És miért félnek igazán kitárni a szívüket valaminek? Miért gubóznak be egy szakítás után? Miért nincs a szívükben remény egy elmulasztott vizsga után? Miért vagyunk még mindig hitetlenek? Hogy nem lehet megérteni, hogy az élet, az bizony megy tovább, ha tetszik, ha nem. És nem lesz elnéző velünk... Ugyanazok elé az akadályok elé állít újra és újra és csak arra kíváncsi, vajon ezúttal megugorjuk-e.
És én azt mondom, lehet hogy fáj, és lehet, hogy századjára esek el, de százegyedjére akkor is sikerül!
K.
 |
| Fotó: Marton Balázs |
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon
Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése