18 éves lettem én...

Sajnos sem nem meglepetés, sem nem költemény, amit a következőkben olvasni fogtok, viszont egy annál őszintébb, és rendkívül fontos írás lesz. Legalábbis számomra.

Én számot vetni nem az év végén szoktam, hanem a születésnapjaim előtt. Végig gondolok mindent, ami az elmúlt ünneplés óta történt. Mindent, amit átéltem, mindenkit, akivel összesodort az élet, és főleg azokat, akiket tovább is vitt.

Ülök a gép előtt, mellettem a naplóm, lapozgatom, felidézem az emlékeimet. Nem volt jó év. Sőt talán az egyik legrosszabb évem volt. Meghalt a kutyusunk, aztán a Nagymamám, kétszer hittem azt, hogy megtaláltam a párom, aztán rájöttem, hogy csak valami béna gyerek puzzle darabkái vagyunk, aki erővel is egymásba nyomja az egymáshoz nem illő részeket.

Nagyon sok barátot vesztettem el. Aztán szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy igazából ezek az emberek nem is voltak a barátaim. Olyan valakik voltak, akik elkísértek egy úton, majd a kereszteződésnél balra fordultak. Hogy kár-e értük? Most azt mondom nem, aztán lehet évek múlva majd rájövök, hogy mekkorát veszítettem...

Megint költöztem. Ez az érzés, már 2 éve ismeretlen volt számomra. Most viszont újra elfogott az a keserédes érzés, amikor dobozokba és zsákokba kell csomagolni az életed, és nézni, ahogy elnyeli azt. Majd újra kipakolni, és új életet kezdeni egy új helyen.

Munkába álltam az otthonomban. Sokszor rá kell jönnöm, hogy igazából csak azért nem kötöttem még ki Nagykállóban, a sárga házban, mert mindennap végén a családom vár rám otthon, bebújhatok a Mumi mellé, hogy megsimogassa a fejemet, átbeszélhetem a napomat az Anyukámmal, nevethetek Édesapámmal, és kibeszélhetem a világ legkisebb dolgait is a húgommal.

De a legfontosabb, amit ez alatt az év alatt megtanultam (azon túl, hogy innentől kezdve örök életre 18 leszek), hogy soha nem adhatom fel. Hogy mindig van egy B terv, egy kis köves ösvény, egy menekülési útvonal. Egy másik nézete a dolgoknak. És nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy elhagyom magam. Mert akkor nem lennék önmagam.

Úgyhogy ilyen végtelenül nárcisztikus módon Isten éltessen engem, és mindezeken túl Benneteket, hogy megmutatjátok minden egyes nap, hogy megéri ezt csinálnom!

Mindenkit ölel:

a(z örök) 18 éves Kosztercsi






A kép magánarchívumból való.

Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon


Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán


Megjegyzések

Facebook

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A 15 legszörnyűbb csajozós szöveg

Magyar érettségi 2017

Túlélni mindenek felett - avagy gondolatok a karantén alatt 1.