Jó itthon! 3. / Diószedés

Ha visszagondolok a kiskoromra, minden egyes évszaknak van egy kis "pikantériája". Valami ami miatt nagyon szerettem. Na, az őszé véletlenül sem a diószedés volt.
Világ életemben utáltam, hajlongani- ahogy az évek teltek egyre magasabbról-, lehántani a héját, összekoszolni magam. Fúj.
Azt hiszem ez ma megváltozott. Nem tudom, hogy az életkorom, az hogy milyen rég voltam itthon, vagy az, hogy minőségi időt tölthettem a húgommal, de valami miatt élveztem. Szólt a zene, közben beszélgettünk a kicsivel, röhögcséltünk, néha kicsit összekaptunk, hogy én miért is szedek többet, mint ő. Olyan... idilli volt az egész. Olyan tökéletes. Valahogy-életemben először- nem gondoltam tehernek ezt a tevékenységet. Nevetgélve hántottam sötét, nyákos héjából a "Dióbél bácsikat", és nem bántam amikor a húgom megdobált egy néhánnyal, amit nekem kellett újraszednem.
Az jutott eszembe, hogy vajon meddig van erre esélyem. Meddig tart ez a fa? Meddig ad még termést, amit szedhetünk? És meddig akar majd a húgom időt tölteni velem? Meddig lesz lehetőségem hazajönni abba a házba, ahol felnőttem? Meddig?
És míg ezen méláztam, a húgom újra megdobott egy dióval, hogy figyeljek már milyen táncot tanult. És feladtam az elmélkedést arra, hogy átéljem a pillanatot. Száz százalékosan.
Végül-is, csak ezért vagyunk. Vagy nem?

Kosztercsi


A kép magánarchívumból való.

Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapi gondolataimat, zenéimet, és az agymenéseimet 👇







Instagramon pedig olyan tartalmakat találsz, amiket csak a legnagyobb barátaimmal osztok meg! Szóval, leszel a barátom? 👇

Megjegyzések

Facebook

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A 15 legszörnyűbb csajozós szöveg

Viszketés, avagy agymenés 5 pontban

Prosti pingvinek és társaik