Amikor utazok....

Amikor utazok, akkor rendszerint figyelek. Nem csinálok semmi mást, csak figyelek. Az embereket, a tekintetüket, az arckifejezésüket, azt vajon honnan jönnek, és merre tartanak.

Ott van a néni, akit alig lehet felsegíteni a villamosra, de a szabad helyért úgy fut, mint gepárd az áldozata után. Vagy a bácsi, aki arra a kérdésre: „ Leül?” csak horkant egyet, és még te érzed magad szörnyű embernek, amiért jól neveltek a szüleid. A kisfiúcska, aki életében először utazik a villamoson, és nagyon fél, hogy a nagyállomásig valaki ellopjam vagy a külföldi diákok, akik teljes átéléssel hallgatják az amúgy is irtó hangos zenét.

Aztán ott vannak a vonat utak. A néni, aki rondán néz rád, mert a helyén ülsz, mire rájön, hogy nem a 32-es, hanem a 37-es helyre szól a jegye. Vagy a kislány, akinek be nem áll a szája, és gyakran kiált fel, valahogy így: „Nézd nagyi! Futnak a fák!”  Vagy a kissrác, aki egész úton fel sem néz a telefonjából (ami valószínűleg nem is az övé, hanem az anyukájáé.)

A kedvencem mégis azok az idősebb emberek, akik akkor is beszélgetni akarnak veled, ha te a fülesed, a laptopod, és ráadásul egy kupac könyv mögül üzened, hogy nem vagy vevő rá. De akkor is mondja és mondja, és te pedig nem vagy olyan neveletlen, hogy ne vedd ki a fülest. Így beszélgetésbe elegyedtek. Megtudod, hogy az unokája is egyetemre jár ám, valami számolósat tanul, de amióta elköltözött nem normális. Folyton fiúzik, és a ’székbúkon’ ül.  Hogy bezzeg, amikor ő volt fiatal, akkor nem is akartak elszakadni a háztól, nem volt pénz egyetemre, így mindannyian otthon maradtak. A fiúk az apjuknak, a lányok az anyjuknak segítettek. Megtanultak minden fontosat, mégsem kellett hozzá iskolapadba ülni. Itt felszólalok (talán kicsit erőteljesebben), hogy az értelmiségi rétegre igenis szükség van. És egyetértek azzal, hogy sokan nem valóak egyetemre, de vannak, akik igenis joggal vannak ott, és igenis hasznos részei lesznek majd a társadalomnak. Hallgat. Megijedek, hogy talán megbántottam. El is mondom, hogy sajnálom. Erre nevetni kezd. Azt mondja, semmi baj, nem bántottam meg, csak elmerengett azon, mi lett volna, ha ő is egyetemre megy. Ha a tehénfejés helyett politikát tanult volna. Na itt már úgy nevet, hogy a könnye is majd kibuggyan.
„Mit tanulsz?” – kérdezi. „Kommunikáció - és médiatudományt!”- felelem. „Oszt azzal mi a rosseb leszel?” „Újságíró!” „Na tessék- kezdi- itt vannak az újságírók. Mi az életük? Pletykálni, hazudni, meg 7 órakor bemondani, hogy kik és milyen formában haltak meg.” „Ettől kicsit több”- mondom halkan, mert egyre csúnyábban néz. - Egy újságíró, egy jó újságíró tényeket közöl. Informál, elmondja hol van dugó, milyen idő lesz holnap, és melyik cipőt érdemes megvenni. Egy újságíró tanít. Elviszi az embert a világ olyan pontjaira, ahol soha nem járhatna. Megmutat olyan dolgokat, amiket nélküle nem tudnánk. Szerintem ez túlmutat a hazugságokon!”

Újra hallgat. Egyre jobban pánikba esik, mikor feláll. „Megbántottam?”- kérdezem, mire ő elmosolyodik, és annyit mond? „Leszállok! Viszlát, okos lány! Sok sikert kívánok az életéhez! Maga legyen minden újságíró példaképe.” –azzal kilép az ajtón, és valószínűleg soha többé nem látom.

De abban biztos vagyok, hogy megérte kihúzni a fülesem. Ezért, tökéletesen megérte. 

Kosztercsi

A kép forrása: freepik

Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon

Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán