Továbblépni 2 év után
Nagy hallgatás után édes a visszatérés.
Ha belegondolok, hogy több, mint egy hónapja nyomnak belülről a gondolatok, és azóta hagylak Benneteket olvasnivaló nélkül... (Jó, gondolom, nem vagyok annyira pótolhatatlan, hogy ne bírtátok volna ki.)
Most egy fontos dolog miatt ragadtam billentyűzetet. Ez pedig a
A történet többi részét valószínűleg ismeritek. Nem sírtam. Nagyon sokáig. Cserébe képtelen voltam egyedül aludni.
Akkor szűnt meg mindkettő, amikor vonatra szálltam és a temetésre tartottam. Leültem, integettem még egyet az akkori barátomnak, aki nem tudott velem jönni (ez is egy jel volt...), letettem a fenekem az ülésre és mint mikor egy csapot megnyitnak, elkezdtem zokogni. Vigasztalhatatlanul. Akkor elővettem a telefonom, és megszületett a semmiből, a könnyek tengerén hánykolódva az első olyan slam poetry szövegem, amire 10 pontot kaptam. Ő küldött a döntőbe.
Szeretném kedvesen megpuszilni a ráncos arcát, és csak meredni a meleg, barna szemébe. Meghallgatni a kedvenc versét, amit még 7 évesen tanult meg az apukájától.
Csak ülni mellette, fogni a kezét, és nem sírni. Nevetni. Nevetni azon, hogy mennyire jó. Akkor és ott.
Azt hiszem, hogy most jutottam el odáig. Hogy ezt megértem. Átérzem, és már nem haragszom rá. És valószínűleg ő sem rám. Látom, ahogy fentről figyel, és bár sok mindent nem ért körülöttem, de örül annak, amit csinálok. Ahogy haladok előre a játéktáblán, mezőről mezőre.
Végülis, ez egy nagyi dolga... Nem?
Ha belegondolok, hogy több, mint egy hónapja nyomnak belülről a gondolatok, és azóta hagylak Benneteket olvasnivaló nélkül... (Jó, gondolom, nem vagyok annyira pótolhatatlan, hogy ne bírtátok volna ki.)
Most egy fontos dolog miatt ragadtam billentyűzetet. Ez pedig a
továbblépés.Most 2 éve. Húsvét hétfőn hívott Apa. Bár azt hiszem akkor 17-ére esett. Vendégségben voltunk az exem barátainál. Nagyon felnőtt dolognak gondoltam, hogy a húsvét hétfőt társaságban töltjük, egy házaspárnál, bort szürcsölve, gyerekek között. Akkor jött a hívás. A konyhában álltam, és nem mentem ki a telefonomért. Gondoltam ráér.
Nem ért rá.
A történet többi részét valószínűleg ismeritek. Nem sírtam. Nagyon sokáig. Cserébe képtelen voltam egyedül aludni.
Akkor szűnt meg mindkettő, amikor vonatra szálltam és a temetésre tartottam. Leültem, integettem még egyet az akkori barátomnak, aki nem tudott velem jönni (ez is egy jel volt...), letettem a fenekem az ülésre és mint mikor egy csapot megnyitnak, elkezdtem zokogni. Vigasztalhatatlanul. Akkor elővettem a telefonom, és megszületett a semmiből, a könnyek tengerén hánykolódva az első olyan slam poetry szövegem, amire 10 pontot kaptam. Ő küldött a döntőbe.
A nagymamám, akivel sosem volt felhőtlen a kapcsolatom.Azóta viszont ahányszor ott vagyunk "nála", az jut eszembe, hogy bár itt lenne még, hogy elmagyarázhassam neki, hogy attól, hogy nyomkodom a telefont, nem fogom elrontani, és hogy attól, hogy nem kaptam időben diplomát, lehet belőlem rendes ember. És hogy ez a csizmám nem azért van rajtam, mert utcalány vagyok, hanem mert manapság ez a divat.
Szeretném kedvesen megpuszilni a ráncos arcát, és csak meredni a meleg, barna szemébe. Meghallgatni a kedvenc versét, amit még 7 évesen tanult meg az apukájától.
Csak ülni mellette, fogni a kezét, és nem sírni. Nevetni. Nevetni azon, hogy mennyire jó. Akkor és ott.
Azt hiszem, hogy most jutottam el odáig. Hogy ezt megértem. Átérzem, és már nem haragszom rá. És valószínűleg ő sem rám. Látom, ahogy fentről figyel, és bár sok mindent nem ért körülöttem, de örül annak, amit csinálok. Ahogy haladok előre a játéktáblán, mezőről mezőre.
Végülis, ez egy nagyi dolga... Nem?
K.
A kép magánarchívumból való.
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon
Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése