Csak ülök...
Csak ülök. Csak ülök és hallgatok.
Kiseprem szemembe hulló loknis hajam, mely a tegnap este varázsát rejti még magában.
Vannak pillanatok, amikor csak ülök, és nem hiszem el.
Merengek, hogy vajon ez tényleg velem történik-e meg, vagy csak álmodom az egészet. Esetleg egy filmet nézek, amiben mindenki olyan szép, és okos, és biztos, hogy társra talál a végén, vagy gazdag lesz, vagy legalábbis mellette vannak a barátai, akik az egész úton elkísérték.
Én meg ülök.
Csak ülök egyedül, és azon merengek, hová tűntek barátságok? Miért nem lehet minden olyan időtálló, mint a soha el nem múló rettegés?
Hogy miért kell újra és újra ugyanazokat a köröket futnom, amikor utálom ezt a környéket. Meg amúgy a futást is.
Csak ülök és a könyveimet bámulom. Néha úgy érzem, ők olvasnak engem. Hogy a történeteikben annyira elveszek, hogy semmi kedvem visszatérni a valóságba.
És mégis minden nap, minden reggelén ugyanott kelek ki az ágyból, és kezdem ugyanazt az életet, amit néhány órára abbahagytam.
És minden reggel újra csak ülök. Csak ülök, és merengek. Hogy hogy szaladnak az évek. Hogy úgy folynak ki a kezünkből, mint a homokozóban ülő gyerek kezéből a homok. Hogy nem is a saját életünket éljük, csak mókusok vagyunk Isten nagy mókuskerekében, aki élvezi, hogy lát minket hajtani. Vagy ülni.
Mert én csak ülök...
Kosztercsi
Ez szólt, míg ezt a cikket írtam: 🎧
A kép forrása: magánarchívum.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése