Otthon, édes csigaház
Elnézéseteket kérem, a kis szünet miatt, de végre hazautaztam. Visszahúzódhattam kicsit a csigaházamba. Megölelhettem a nagymamámat, és társasozhattam a kishúgommal.
Ahányszor otthon vagyok, mindig eszembe jut, hogy milyen jó is nekem. Hogy bármennyi vihar tépázhatta kicsiny családomat, legalább van. És egyben van. És mindenki egészséges.
Olyan sokszor eszembe jut, mikor hazamegyek, hogy mennyi emlékem van, amik eszembe sem jutnak a rohanó debreceni életben. Amikor villamosra fel, villamosról le, városba be, városból haza, villamosról le, egyetembe be, egyetemről ki, koliba be. Rohanok. Folyamatosan. És eszembe sem jut, hogy milyen hintázni a kertünkben. Vagy, hogy milyen az, hogy a szobádat nem kell mással megosztani. Hogy van belső tered mozogni. Hogy a konyhában te főzöl, és nem még három ember, és ha tanulnod/dolgoznod kell, nem nyaggat valaki folyton, hogy menjetek inni.
Annyi kedves emlékem fűz a kisvárdai otthonomhoz. A hógolyó csaták, a medencés estek, a szülinapi bulijaim, a felnevelt kiscicák. Akik közül vár haza egy minden héten, és dorombolva ugrik a lábam alá, ha megérkezem. A mézeskalács illat, ami vár. Az ölelő nagymamám, aki sikítva nevet a Jackie Chan filmeken, és képes félni egy NCIS rész alatt. A húgom, aki éppen a tinikorát éli, és ádáz csatákat vív velem, aztán besomfordál a szobámba, és megkérdezi, hogy elmondhatja-e a fiú ügyeit. Édesanyám, akiről minden egyes alkalommal megpróbálom lecsókolni a gondterheltség ráncait, és biztatni, hogy az erős nők, sosem mutatják, hogy fáradtak. És Édesapám, akivel filmtől horgászáson át, az egyetemi bulikig bármiről lehet okosan, mégis viccesen beszélni.
Jó otthon lenni. Jó elbújni a világ szeme elől, bebújni anyuci szoknyája alá, és bízni. Sírni egyet, amikor senki nem lát. Megölelni a gyerekkori mackót, a szemébe nézni, és látni magadat gyermekként. Visszaemlékezni a pillanatra, amikor megkaptad. Látni a kék pörgős szoknyát, a gomba friszkóval, és mosolyogva nyugtázni, hogy de jó is volt. Hogy de jó lenne újra ott lenni. De jó lenne ezeket újra átélni.
Aztán nekivágni a nagyvilágnak úgy, hogy most aztán minden pillanatot megélek! De ez nem így megy. Debrecenben rohan tovább az élet. Csak az én kicsiny csigaházamban áll meg az idő, és merenghetek el azon, milyen jó is nekem. Mert jó nekem!
Ahányszor otthon vagyok, mindig eszembe jut, hogy milyen jó is nekem. Hogy bármennyi vihar tépázhatta kicsiny családomat, legalább van. És egyben van. És mindenki egészséges.
Olyan sokszor eszembe jut, mikor hazamegyek, hogy mennyi emlékem van, amik eszembe sem jutnak a rohanó debreceni életben. Amikor villamosra fel, villamosról le, városba be, városból haza, villamosról le, egyetembe be, egyetemről ki, koliba be. Rohanok. Folyamatosan. És eszembe sem jut, hogy milyen hintázni a kertünkben. Vagy, hogy milyen az, hogy a szobádat nem kell mással megosztani. Hogy van belső tered mozogni. Hogy a konyhában te főzöl, és nem még három ember, és ha tanulnod/dolgoznod kell, nem nyaggat valaki folyton, hogy menjetek inni.
Annyi kedves emlékem fűz a kisvárdai otthonomhoz. A hógolyó csaták, a medencés estek, a szülinapi bulijaim, a felnevelt kiscicák. Akik közül vár haza egy minden héten, és dorombolva ugrik a lábam alá, ha megérkezem. A mézeskalács illat, ami vár. Az ölelő nagymamám, aki sikítva nevet a Jackie Chan filmeken, és képes félni egy NCIS rész alatt. A húgom, aki éppen a tinikorát éli, és ádáz csatákat vív velem, aztán besomfordál a szobámba, és megkérdezi, hogy elmondhatja-e a fiú ügyeit. Édesanyám, akiről minden egyes alkalommal megpróbálom lecsókolni a gondterheltség ráncait, és biztatni, hogy az erős nők, sosem mutatják, hogy fáradtak. És Édesapám, akivel filmtől horgászáson át, az egyetemi bulikig bármiről lehet okosan, mégis viccesen beszélni.
Jó otthon lenni. Jó elbújni a világ szeme elől, bebújni anyuci szoknyája alá, és bízni. Sírni egyet, amikor senki nem lát. Megölelni a gyerekkori mackót, a szemébe nézni, és látni magadat gyermekként. Visszaemlékezni a pillanatra, amikor megkaptad. Látni a kék pörgős szoknyát, a gomba friszkóval, és mosolyogva nyugtázni, hogy de jó is volt. Hogy de jó lenne újra ott lenni. De jó lenne ezeket újra átélni.
Aztán nekivágni a nagyvilágnak úgy, hogy most aztán minden pillanatot megélek! De ez nem így megy. Debrecenben rohan tovább az élet. Csak az én kicsiny csigaházamban áll meg az idő, és merenghetek el azon, milyen jó is nekem. Mert jó nekem!
Kosztercsi
A kép Vásárhelyi Danótól van, akinek további képeit itt találjátok:
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapi gondolataimat, zenéimet, és az agymenéseimet 👇
Instagramon pedig olyan tartalmakat találsz, amiket csak a legnagyobb barátaimmal osztok meg! Szóval, leszel a barátom? 👇
Megjegyzések
Megjegyzés küldése