Ennyire félünk a magánytól?

Tegnap egy nagyon kedves barátnőm szülinapi buliján voltunk. Az idő múlásával, és az alkoholmámor növekedésével két barátom odahívott magához, azzal, hogy nagyon fontos. Kiderült, hogy egy fogadás biztosának akartak felkérni.
A sztori a következő: ha 5 év múlva ugyanezen a napon mindketten szinglik lesznek, akkor összeházasodnak. Kicsit felelőtlennek éreztem a fogadást, de nagyon erősködtek. Volt egy feltételem: ha én lehetek a tanú, vagy a vőfély, akkor benne vagyok. Megtettek tanúnak, és a többszöri újrakérdezés után- "biztosan ezt akarjátok?"- elvágtam a kézfogásukat, ezzel megpecsételve ezt a hatalmas ígéretet.
Akkor még nem tulajdonítottam neki akkora figyelmet, de ma reggel átgondoltam ezt az egészet. Úristen, mi történt itt?! Én erre komolyan áldásomat adtam? És ők ezt teljesen igaznak gondolták?
Azon kezdtem merengeni, hogy miért történik ez? Miért megyünk bele ilyen kompromisszumokba? Tényleg ennyire félünk a magánytól? Nem bízunk annyira magunkban, hogy megtaláljuk majd azt az egyet, az igazit? Miért érjük be a jóval, ha lehetne tökéletes?
A párkeresés a mai világban érdekes folyamat. Az alattunk lévő generációnál egy az egyben az interneten működik, vagy a második otthonban- az iskolában. A mi generációnk szívesen ismerkedik élőben- kocsmában, diszkóban, házibuliban, fesztiválon, egyetemen. Aztán a felettünk lévő generáció használja legnagyobb számban az online társkereső oldalakat.
De teljesen mindegy a helyszín, a körülmények. A lényeg az, hogy válogatósak vagyunk. Neki nem tetszik a foga, ő nem tud táncolni, helyette én fizettem , ez meg ráhajtott a barátnőmre is. Semmi sem jó. Kifogásokat keresünk, aztán meg picsogunk, hogy miért vagyunk egyedül. Sírunk, amikor magányosan fekszünk le és lenézzük azt, aki jóindulatúan hazajönne velünk. Nem kell a kedves, csak a bunkó. Aki bánt, aki nem figyel, akivel csak a baj van.
És nem merünk lépni. Nincs vér a pucánkban. Inkább a bekényelmesedettség. Az ex, vagy egy jó barát. Megelégszünk vele, ahelyett, hogy az ideálist keresnénk meg.
Most komolyan. Ennyire félünk a magánytól?

Kosztercsi



A gif forrása: giphy.

Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapi gondolataimat, zenéimet, és az agymenéseimet 👇






Instagramon pedig olyan tartalmakat találsz, amiket csak a legnagyobb barátaimmal osztok meg! Szóval, leszel a barátom? 👇

Megjegyzések

  1. Veled együtt gondolkodva egy kicsit, az emberkék minderre azért törekednek, mert nem tudnak egyedül teljes értékűek lenni. Van egy csodálatos mondás hogy két ember együtt egy egész. Hogy ez mekkora baromság.. De közben mégis azt érzem hogy az emberek nagy része így gondolkodik. Képzeljük már el mi lenne, ha mindenki képes lenne egyedül is 100 % lenni, ,mennyivel tovább tartanának és mennyivel értékesebbek lennének a kapcsolatok és házasságok, ha nem azon lennénk hogy kiegészítgessük egymást, hanem hogy boldoggá tegyük?..
    Ehhez azonban egyedül is azokká kell válnunk, boldoggá és teljessé.

    Nagyon szeretem olvasni az irományaidat Lujzi ! (Ne kérdezd miért becéztelek így, valahogy ezt rád ragasztottam miközben végigolvastam minden sorodat :) )
    Szeretem mert, annyi olyan kérdést fogalmazol meg, amiken énis sokszor gondolkodom. Plusz puszi jár a minőségi írkákért ;)

    Millió Puszi: Noémi

    u.i. Ideje lenne lassan kódolni a fejezeteket könyv formátumban is! Jah és kérek az első példányokból! ;) :*

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Facebook

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A 15 legszörnyűbb csajozós szöveg

Viszketés, avagy agymenés 5 pontban

Prosti pingvinek és társaik