A héten volt egy éve...

Tudod, azért utálom a dátumokat, mert elfelejtem őket. Tudod, számok, és abban sosem voltam jó...

Pedig hetek óta terveztem már. Azt, hogy aznapra szabadnapot veszek ki, hogy egy kicsit megállok, és a napomat úgymond veled töltöm. Hogy sztorikat írok össze, vagy csak elképzelem, hogy ha most látnál mit szólnál...

Erre tudod mi van? Bocsánat. Tudod, mi történt? Annyira rohanok, hogy egészen este volt már, mire rájöttem, hogy ez volt az a nap. 17-én, kedden, este 6-kor ültem megsemmisülten a kolis kanapén, és a villogó buborékot néztem a telefonom. Apa írt. Tudom, hogy sosem értetted ezeket a technikai dolgokat, így elmagyarázom. Üzeneteket lehet rajta váltani. De hát, ezt tudod. Na már most, van egy olyan csoport, ahol Apa és Mesike van, ahol a családi dolgokat szoktuk megbeszélni. Az a neve, hogy "Koccsalád". Most nevetnél tudom. Én akkor mégis sírni tudtam volna. Villogott az az átkozott buborék. Apa írt. Az üzenet ennyi volt:

"Egy éve, hogy meghalt nagymamátok!"

És tudod mi történt? Csak ültem, megsemmisülten, hogy hogyan lehetek ennyire rossz unokád, hogy hogyan lehetek ennyire önző, hogy képes vagyok annyira magamra, és a dolgaimra koncentrálni, hogy elfelejtelek Téged. És tudom, hogy azt mondanád, hogy "Óóó, ugyan már, nem kellett volna!", mert mindig ezt mondtad, ha felhívtunk, vagy ha ajándékot vittünk neked, de ez most nem így működik!!

Kellett volna, és szégyellem magam, már csak azért is, mert az elmúlt időszakban folyton a fejemben voltál. Ott jöszmékeltél a görbe hátaddal, és azzal a ronda szürke bottal, és azokon az éjszakákon, amikor nem tudtam elaludni lágyan simítottad meg az arcom, és elmondattad az imát, amit tőled tanultam...

És tudod mi történt? Az van, hogy hiányzol. És hogy még mindig nem tudok bemenni úgy a házadban, hogy ne kezdene el valami fojtogatni. Hogy mi? Egy érzés. Az érzés, hogy soha többé nem mondod el, hogy tanuljak csak, mindegy, hogy mennyi időbe telik, mert csak akkor leszek valaki, ha tanulok. Hogy nem kérdezed meg félve, és szinte szégyenkezve, hogy van-e már valakim. És hogy nem okítasz ki a világ nagy dolgaival kapcsolatban, amiket a Tv-ben láttál. Hogy nem mondod nekem a telefonba, hogy a kedvencemet sütötted, vagy hogy kívánsz nekem minden jót, hosszú, és boldog életet. És én is mindig ezt kívántam neked, de te azt válaszoltad: "Ugyan Esztike! Én már csak a halált várom!"

Eljött érted. Épp a héten volt egy éve. És hiába telt el az az átkozott 365 nap, nem könnyebb... Sőt...Sokkal nehezebb, mint gondoltam....

K.

A kép magánarchívumból való.