Most először
Másfél éve történt, de még mindig kiráz a hideg, ha rágondolok.
Egyik pillanatról a másikra történt, és a legszörnyűbb az egészben, hogy hiába éreztem, hogy baj van, elhessegettem magamtól a gondolatot, mondván: túl boldog vagyok, hogy bármi baj történjen.
De történt.
Ez mindig ilyen. A baj akkor történik meg, amikor a legkevésbé számítasz rá. Mert neki ilyen a természete. Olyan, mint az a szörnyű rokon, aki mindig épp rosszkor állít be, amikor nyilván tök üres a hűtő, vagy az a gyerek, aki mögéd lopódzik, és egyszer csak rád üvölt. Na ilyen a baj.
És nálunk is megtörtént, ahogy másnál is megtörtént, és meg is fog, egészen az idők végezetéig, mert az öreg koponya, a fekete csuhában sosem pihen. De mondhatnék fehér ruhás angyalszárnyút is, tök mindegy.
Másfél éve, ahogy legnagyobb boldogságomban lubickoltam, Te gondoltál egyet, és elmentél. Elmentél oda, ahova már évek óta vágytál. Kicsit talán még irigyeltelek is, hogy te a fő vallásos, aki minden reggelét úgy kezdi, és úgy zárja, hogy tényleg megadatott, hogy Krisztus Urunk napján.
De ez az irigység egy szempillantás alatt elmúlt, amikor a konyhádba léptem. Szinte vártam, hogy mikor lépsz be a görbe hátaddal a kis szobából, téve valami megjegyzést a ruhámra, vagy a hajamra, de nem. Hiába vártam.
Összeszorult a gyomrom, és még azóta is újra és újra, hogy mint egy gyerek, akire rászóltak, hogy viselkedjen jól, csak ültem ott egyenes háttal, keresztbe tett lábbal, és némán nyeltem a könnyeimet. Mert addigra biztos volt, nem lesz több megjegyzés, nem lesz több kis szobából kijövés, nincs többé a görbe hát.
Nem jöttél.
Akkor voltam nálad utoljára. Tudom, hogy haragszol, de még nem tudok bemenni hozzád. Akkor, mikor utoljára ott jártam, elhoztam a kedvenc kendődet. Aztán annyira szégyelltem magam, hogy a ládám mélyére rejtettem, a világ, a te és a saját szemem elől is. Nem éreztem helyesnek. Nem azt, hogy elhoztam, hanem azt, hogy nézegessem.
Ma viszont rájöttem: eljött a nap. Előtúrtam a láda aljáról, összehajtottam, és feltettem. Nem úgy, mint ahogy te csináltad mindig, de feltettem. Még mindig a te illatodat árasztja. És egy pillanatra olyan volt, minthogyha érdes kezeddel végig simítanád az arcom, és elcsukló hangon annyit mondanál: Köszönöm!
De igazából nekem kell hálásnak lennem. Hogy megmutattad, most először, te tényleg itt vagy, velünk, soha el nem múló szeretettel!
K.
A kép magánarchívumból való.
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon
Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése