Pán Péter szindróma

A nagyfejek szerint, azok a felnőttek, akik kissé (vagy inkább nagyon) infantilisek maradnak, úgynevezett Pán Péter szindrómában "szenvednek". Ez valami olyasmit jelent, hogy hiába az életkor, megragadnak kamaszos dolgoknál, nem szeretnek felelősséget vállalni, és a mindennapi - felnőtt - élet elég távol áll tőlük. A Napidoktor szerint a jövőképük sincs az ilyen embereknek.

De kérdem én, ha ez a kór, csak lágy verzióban található meg valakiben - mondjuk bennem-, miért baj az? Miért baj, ha nem akarok beleállni, minden felnőtt dologba? Ha nem hagyom, hogy elsodorjon az adó miatti aggodalom, a számlák miatti félelem, vagy mondjuk nagyon is jól érzem magam az egyetemi életemben?

Azt írja továbbá a Napidoktor, hogy a Pán Péter szindrómások félelemből, kényelemből, vagy már-már abnormálisan kötődnek a szüleikhez. Kérdem én, miért baj az, ha szeretek néha befeküdni az anyukám mellé egy hosszú nap után, és hagyni, hogy simogassa a hajamat, ameddig mesél nekem? Vagy hogy beleugrok Apukám nyakába, ha leszállok a vonatról?
Ezt nem félelemnek, kötődésnek nevezném. Annak a második gyerekkornak, ami az akkori rohanásban nem tűnt fel, hanem eltűnt. Most viszont újra tudunk élni olyan pillanatokat, amik akkor kimaradtak.

És ha az betegség, hogy szeretek gyermekien örülni dolgoknak, naivan jót várni a világtól, és rajongásig szeretem a szüleimet, akkor kérem az orvosi papírokat, mert igenis beteg vagyok...

K.



A kép magánarchívumból való.

Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapi gondolataimat, zenéimet, és az agymenéseimet 👇






Instagramon pedig olyan tartalmakat találsz, amiket csak a legnagyobb barátaimmal osztok meg! Szóval, leszel a barátom? 👇

Megjegyzések

Facebook

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A 15 legszörnyűbb csajozós szöveg

Viszketés, avagy agymenés 5 pontban

Prosti pingvinek és társaik