Jegyzet a Húgomhoz 2.

Nézem őt. Messzebb áll tőlem. Az udvaron vagyunk. Én az asztalnál dolgozom, ő a hintánál telefonál. Fel-alá mászkál. Ezt tőlem tanulta - gondolom, és a szám önkéntelen mosolyra húzódik.
Most először hasít belém a felismerés - tényleg felnőtt.

Hiába próbálom babusgatni, meg kislányként kezelni, nem tehetem tovább. Kész nő lett. Elmúltak azok az idők, amikor babákról, vagy nehéz matek példákról beszélgettünk. Már a világ dolgait vitatjuk meg, politikáról diskurálunk, segítek a filozófiai kérdésekben, amiket a beadandóihoz kap.

Hogy rohant el ennyi év?

Hol van a kislány, aki harisnyában táncolt a Dzsungel könyve dalaira, és minden nóta végén hanyatt feküdt, és egyik lábát az égbe rúgta?

Hova tűnt ennyi év?

Hogy történt, hogy szinte csak egyetlen pislogás volt az egész?

És most itt járkál fel-alá, a szerelmével telefonál, és komoly fejet vág közben...

Megértettem. Én is megöregedtem, és közben ő felnőtt. Az én felnőtt, nagy húgom, aki gyakran élesebben és tisztábban lát dolgokat, mint én.

Nincs mit tenni: örök barátnőmmé fogadom! Egy olyan szövetséges, aki mindig mellettem lesz. Mert a vérünk, a gesztusaink, a dumáink egyformák. De ő már egy teljesen kifejlődött, külön, önálló lény. Akire piszok büszke vagyok!

Kosztercsi

U.I.: 2014-ben egy órai feladat részeként már írtam róla. Azt itt olvashatod.

Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapi gondolataimat, zenéimet, és az agymenéseimet 👇

Instagramon pedig olyan tartalmakat találsz, amiket csak a legnagyobb barátaimmal osztok meg! Szóval, leszel a barátom? 👇