4 nap - a veronai buszbalesetről

4 nap. Ennyi kellett ahhoz, hogy végre erőt vegyek magamon, és a sok szörnyű híradás után én is lerójam tiszteletemet a veronai buszbalesetben elhunytak előtt.

4 nappal ezelőtt az Educatio Kiállításon voltam. Jó hangulatban kacarásztam a társaimmal, fel-alá bicikliztem a kihelyezett Unibike-on a Hungexpo területén, eszembe sem jutott, hogy azon a napon bármi szörnyűség is történhetne. De történt.

Az esetről a többiektől tudtam. Rögtön végigolvastuk minden média erről lehozott cikkeit, meghallgattuk a miniszter beszédét, és ott és akkor megállt egy percre a világ. Le kellett ülnöm. A torkomat elfogta, valami ismert, ám rég nem tapasztalt érzés, a rettegés. Körbenéztem. Ezek a gyerekek, mind velük korúak. Egyik-másik talán még ismerte is a síelni induló csoport tagjait. Azokat, akik egy "kis" sérüléssel megúszták, és talán azokat is, akiket már soha nem ölelhet magához a családjuk.

Végtelenül emocionális embernek tartom magamat. Az elmúlt évben az utazás előtti búcsúzásom sokkal hosszabb lett, mint előtte volt. Azelőtt gyakran, csak rohantam, futva puszit nyomtam Anyáék arcára és közben azon pörögtem, vajon bepakoltam-e mindent, amire szükségem lesz. A megérkezés után gyakran elfelejtettem szólni nekik, hogy megérkeztem, és minden rendben van. Akkor, és ott, azon a szombati napon az jutott eszembe, hogy ez nem fordulhat elő többet! Nem lehetek, annyira hanyag, és felelőtlen, hogy kétségek között hagyjam őket a hogylétem felől, még akkor is, ha én csak Kisvárdáról Debrecenbe utazom.

Ahányszor meglátogatjuk a Nagymamát, és a látogatásunk végén távozunk, mindig hosszan magamhoz ölelem. 89 éves, sokat panaszkodik, és körülbelül 3 éve kívánja a halált. Az viszont nem kívánja őt. De mi van, ha az lesz az utolsó találkozásunk? Honnan tudjuk, hogy melyik az utolsó találkozásunk? Honnan tudjuk, hogy felkelünk-e másnap, hogy célba érünk-e az utunk végén, hogy mikor bóbiskol el a sofőr, vagy gyullad ki alattunk a busz?? Sehonnan. Ezek azok a kérdések, amikre csak a felsőbb hatalom adhat választ, ő pedig kegyeskedik, minél nagyobb titokban tartani mindezt.

Ilyenkor jut eszembe, hogy a napról napra élés, nem is olyan szörnyű! És hogy igenis kell, hogy legyen naponta egy fél órám arra, hogy végig telefonáljak mindenkit! Hogy felhívjam a húgom, hogy hogy ment a suli. Hogy megkérdezzem Anyát, hogy hogy bírja a nyüzsgő gyerekhadat. Hogy érdeklődjek Apánál hazaért-e a maratoni megbeszélésről, és hogy a két Nagymamámtól megtudjam jól vannak-e. Mert igenis, KELL HOGY LEGYEN IDŐM ERRE! Mert ha már nem lesz lehetőségem, hiába lesz időm...

U.I.: A legőszintébb, és mély érzelmem minden család felé, aki elvesztette bármilyen hozzátartozóját ebben a szörnyű balesetben! Kívánok nekik minél előbbi megnyugvást, és békét!

K.



Kép: freepik

Megjegyzések

Facebook

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A 15 legszörnyűbb csajozós szöveg

Viszketés, avagy agymenés 5 pontban

Prosti pingvinek és társaik