Pótcselekvés?!
Egész nap szörnyű torokfájás kínzott. De így a semmiből. Szinte egyik percről a másikra kerített magába a fájdalom. Aztán az ízületeim is vacakolni kezdtek. Olyannyira, hogy már az írás is fájdalmassá vált (át is kellett adnom a húgomnak a gépet), és az ágyból kezdtem el rekedten diktálni neki.
Mivel a hitem elég összetett - hiszek Istenben, a Karmában és az emberi jóságban - könnyen gondolhatnám azt: ver engem a jó Isten. Megbüntet azért, amit el sem követtem, vagy visszaüt valami gonosz tettem a múltból. Majd amint ebből a gondolatból kijózanodom, eszembe jut egy könyv. A címe valami olyasmi, hogy A betegség egy pótcselekvés. Ebben olvastam, hogy amikor elmegy az ember hangja, annak bizony komoly okai lehetnek.
Általában valami kimondatlan lelki horzsolás áll a dolog mögött. Valami olyan, ami talán annyira fájdalmas, vagy annyira szégyenkezünk miatta, hogy még saját magunknak se merjük bevallani. Állunk a jobbik énünkkel szemben egy sötét szobában, és kutatjuk az arcát, mit érezhet, mit titkolhat. S ha rá is jövünk, nem mondjuk ki. Nem tartjuk a világot érdemesnek a titkunkra, nem tartjuk a titkunkat érdemesnek a világra. És ez az ördögi kör ha tetszik, ha nem, előbb-utóbb felemészt. Először csak egy kis torokfájás, s aztán szép lassan a többi.
Aztán egy szép napon arra ébredünk, hogy a titkunk elevenen felfalt minket.
Mivel a hitem elég összetett - hiszek Istenben, a Karmában és az emberi jóságban - könnyen gondolhatnám azt: ver engem a jó Isten. Megbüntet azért, amit el sem követtem, vagy visszaüt valami gonosz tettem a múltból. Majd amint ebből a gondolatból kijózanodom, eszembe jut egy könyv. A címe valami olyasmi, hogy A betegség egy pótcselekvés. Ebben olvastam, hogy amikor elmegy az ember hangja, annak bizony komoly okai lehetnek.
Általában valami kimondatlan lelki horzsolás áll a dolog mögött. Valami olyan, ami talán annyira fájdalmas, vagy annyira szégyenkezünk miatta, hogy még saját magunknak se merjük bevallani. Állunk a jobbik énünkkel szemben egy sötét szobában, és kutatjuk az arcát, mit érezhet, mit titkolhat. S ha rá is jövünk, nem mondjuk ki. Nem tartjuk a világot érdemesnek a titkunkra, nem tartjuk a titkunkat érdemesnek a világra. És ez az ördögi kör ha tetszik, ha nem, előbb-utóbb felemészt. Először csak egy kis torokfájás, s aztán szép lassan a többi.
Aztán egy szép napon arra ébredünk, hogy a titkunk elevenen felfalt minket.
K.
A kép magánarchívumból való.
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon
Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése