Más tollá(ból való)val ékeskedés: Ha levelet írnék...

Ha levelet írnék, Neked írnám.
Pontosan nem tudom, hogy mit,
mert még azt sem tudom, hogy ki vagy.
Már nem tudom, hogy ki vagy.
Azt tudom, hogy pontosan Te hiányzol az életemből.
Az a Te, aki akkor voltál, akinek meg is írtam a levelet.
Vagy csak az árnyékod hiányzik, amely által valósnak látszol.
Talán csak a tudat, hogy vagy.
Megint az enyém vagy.
Pedig birtokolni nem szép dolog.
A tudat, hogy egymásnak, de legalább egymáséi vagyunk.
Hogy van az a megfoghatatlan, tudod, amivel megfogtál.
Talán, ha kellene egy nevet írnom, a Tiédet írnám.
Te azonban nem hiányozhatsz az életemből,
ugyanis a hiányérzethez érzések kellenek.
Én pedig nem szerethetlek Téged, mert mi már a múlté vagyunk.
Azé a múlté, aki könnyen továbblépett rajtunk.
Az emlékeinken, az egymás iránt egyre kevésbé érzett szerelmünkön,
amiről elhittük, hogy igazi.
Elhittük, mert ahogy akkor mondtad,
Te lennél valakiért.
Valaki, aki megért,
mint ahogy én is megértem arra,
hogy legyek valakié.
Így lettünk mi, egymásért.
A ki nem mondott szavaknak azonban ára van,
mint ahogy az ajkainkon váratlanul kicsúszó " valamit el kell mondanom" mondatnak is.
Ilyenkor azonban már nincs miről beszélni,
mégis, én sejtettem, te elmondtad, ő megbánta.
A " mi " következett volna, amiből egy gyenge " te" és egy még gyengébb " én" lett.
Így lettél tehát pontosan az az ember, akinek ha levelet írnék, hiányozna.
Ha hiányozna, levelet írnék.
És ha újra jönne az a megfoghatatlan, nem engedném el.
Nem engedném, hogy elengedd.
Így lehetne talán belőlünk mégis, többes szám, első személy.

A kép a szerző magánarchívumából való.

Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon

Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán