Karácsonyláz

Mindig is a karácsony volt a kedvenc ünnepem. Kiskoromban annyira vártam, hogy volt, hogy belebetegedtem a stresszbe. Volt egy év, '97, amikor a kis Eszter nem tudott kikelni az ágyból karácsony szent ünnepén. Valami szörnyű kór támadta meg a kis szervezetemet, és képtelen voltam a mozgásra.
 Akkor Édesanyáék gondoltak egyet, és az én szobámba rendezték be a téli csodavilágot. Valószínűleg míg élek, ez lesz a legemlékezetesebb karácsonyom. Mégis úgy érzem, hogy annyira, mint most, még soha nem vártam.

Mert idén eldöntöttük, hogy minden más lesz. Hogy nem lesz kapkodás. Hogy nem lesz veszekedés. Hogy nem megyünk rá erre idegileg, mert ez nem erről szól. Ez arról szól, hogy együtt legyünk, hogy szeressük egymást. És mivel ez az év teljesen más, mint eddigiek, így nagy esély van rá, hogy tényleg sikerülni fog. 

Kicsit átgondoltam. A karácsony arra hivatott, hogy összehozza a családot, nem pedig arra, hogy szétszedje azt. Azt akarja, hogy ilyenkor együtt töltsünk időt, nem azt, hogy rohangáljunk olyan ajándékok után, amikre a másiknak valószínűleg nincs is szüksége...

Ezért idén tényleg minden más lesz. Időben elkezdtünk adventi koszorút készíteni. Olyannyira időben, hogy december elsején már prezentálni is tudjuk. Íme: 






Tegnap este hát gondoltam egyet. Este lefektettem a családot aludni, a konyhában elindítottam Michael Bublé listáját, ittam egy nagy bögre forró teát, nagy levegőt vettem, majd nekiálltam. Időt és energiát nem kímélve feldíszítettem a lakást, hogy mire a többiek felkelnek reggel a legtökéletesebb december elseje legyen, amire valaha ébredtek.

Előszedtem az ajtódíszeket (amik igazából miniatűr adventi koszorúk, gyertya nélkül), és nagy gonddal kiválasztgattam melyik hol mutatna a legjobban:











A konyha következett. A lambéria, amit annak idején felraktunk tökéletesen alkalmas arra, hogy szegeket szúrjak bele. Így kerültek fel gyermekkorom Mikulásai, és a két csizmácska, amit az első osztályos Esztike annak idején - jó múltkorában - magának és a kishúgának készített Anya segítségével, nagy lelkesedéssel, de - már akkor is - nem túl sok kézügyességgel. 






Elővettem a jól bevált, és helyenként már megviselt adventi naptárat, és szépen megtöltöttem egyesével a húgomnak. (Meg a Muminak, mert Ő a legnagyobb gyermek a családban.)
Idén - az egészséges életmód, és a fogyókúra jegyében - különböző magvak kerültek bele, csoki és cukorka helyett (amire a barátaim ironikusan csak annyit mondtak, hogy hogy lehetek ilyen kegyetlen, "hát nem vetési varjú Ő!")





A szívemnek a legkedvesebb mozzanat akkor is az volt, amikor elővettem a hőnszeretett zenélő díszeket, és mindet új életre keltettem. (aminek valószínűleg éjjel 11-kor csak én örültem. Meg Mumi, amikor felkelt, és meglátta "ezeket a gyönyörűségeket"!)

















És, az hogy miért csinálom ezt, egy jó kérdés, de a válasz egyszerű!
Mert az, hogy a Szeretet ünnepe, az üvöltözés helyett az egymásra figyelés napja legyen, csak egy elhatározás. Egy döntés, amiben azt mondom, hogy idén más lesz. És ha az megszületett, akkor meló. Akkor tényleg idő, és energia. Összefogás, és odafigyelés. Mert ezek nélkül nem lehet egy igazi családi ünnep. Márpedig - mivel elhatároztuk - idén a miénk az lesz! Még hozzá a javából!

Karácsonyi Kosztercsi


A képek magánarchívumból valóak.
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon


Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán

Megjegyzések

Facebook

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A 15 legszörnyűbb csajozós szöveg

Magyar érettségi 2017

Túlélni mindenek felett - avagy gondolatok a karantén alatt 1.