Kosztercsi írásai

 Talán az idő teszi, hogy nem látni boldog arcokat. 2 nap alatt háromszor buszon ülve, az emberek 70 százaléka búskomor, kedvetlen, könnyes szemű. Pedig az élet csodálatos!  Ez nem egy elvakult, idealizált kijelentés. Persze, mondod kedves olvasó, de mi van a hullámvölgyekkel? Őket nem tudod elkerülni. Mindig voltak, és mindig is lesznek. De folyton elfelejtjük a legjobbat: mindig van mellettünk valaki. Az apának a gyermek, a feleségnek a férj, a nagyinak az unokák, a diáknak az osztály/csoporttársai, a főnöknek a beosztottjai, a katonának a társai, az orvosnak az asszisztensek. Soha nem vagyunk egyedül! Még akkor sem, ha azt érezzük. És mindig kihagyjuk  a képletből a legnagyobbat: Istent. Aki mindenki mögött ott áll. Ha akarjuk, ha nem. És ha Istennel a kőfalon is átugrom, akkor ki állíthatna meg abban, hogy boldog lehessek? Hogy elfogadjam az életet olyannak, amilyen.  Sajnos az ember bármerre néz szomorúságot lát, tapasztal maga körül. Ez alól senki sem kivétel...

 Valamelyik éjjel érdekes álmom volt. Pincérnő voltam egy teraszos kávézóban. Épp a számlát vittem ki egy szőke férfinek. Ahogy az asztalához értem láttam, ahogy elferdítette a kanalat. Az arcára néztem, és felismertem: Danny Blue. Majdnem felordítottam örömömben... amikor felébredtem.  Ki az a Danny Blue? Tényleg ezt kérditek? Danny Blue Uri Geller hatalmas valóságshowjának, a Kiválasztottnak a győztese volt. A show körülbelül 5 éve ment, és szerintem nincs ember, aki nem nézte. (Vagy legalább ne halott volna róla.) Ugye, ugye! És hol van ma Danny Blue?  A béka feneke alatt méri a párizsit egy pesti közértben. Na és hol vannak a nagy valóságshow sztárok?  Oki? VV Szabolcs? Szandika? És nagy népszerűségnek örvendő felfedezettek? BNF? Bencsik Tamara? Mindannyiuknak 2 perc (na jó, pár hónap) hírnév járt. De miért is kapnának többet? Az emberek jókat szórakoztak rajtuk, szánták vagy épp utálták őket és vége. Még a nyertesekre sem emlékszünk. Jó! Van ellenpélda. ...

Éjszaka van, az álom engem mégis elkerül, Ilyenkor zárt pillám mögött arcod felmerül. Szomorú, hogy a Hold minket külön lát, Emiatt viszont szívünkben nincsen gát.  Mellettem kéne fekned, karjaiddal átfonva A homlokomra szerelmesen csókot nyomva Félve fognod, hisz ma éjjel végem lehet Te védenéd meg az én életemet. Csókod édes, akár az aranyló, pergő méz A szemed bódító, mikor a szemembe néz. Elvarázsol minden egyes ékes szavad Lélegzem illatod, mit áraszt a nyakad. A szavak, s e vers igazán nem mond el semmit Szívem majd szét robban, tiedben soká', de elring. Pillám lassan csukódik, lágyan futok feléd, Kiáltom a világba: az én szívem a tiéd! Kosztercsi Amúgy követsz már  Facebookon ? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapi gondolataimat, zenéimet, és az agymenéseimet 👇 Instagramon  pedig olyan tartalmakat találsz, amiket csak a legnagyobb barátaimmal osztok meg! Szóval, leszel a bará...

Egy hatalmas bejelenteni valóval kezdeném. Nekem is volt májusfám: Méghozzá nem is akármilyen. Egyértelműen belső ember műve, hiszen az udvarunkon álló almafa volt feldíszítve. Mindenki csodájára járt, hogy a Kovács lány nem csak egy száraz kórót kapott a kapura. Iszonyú büszke vagyok ám Rá. Mármint a fára. De arra is aki állította nekem. Büszke vagyok, és mindenkinek elmondom, akivel csak találkozom, de van egy határ. Legalább is nálam. Egy fal. Szó szerint. A facebook fal (továbbiakban fészbuk). Bizonyos események előtt előre tudod, hogy másnap mivel lesz tele a fészbuk: -Dec. 24-26: "Boldog Karácsonyt Mindenkinek!" "Úristen, megkaptam az Iphone-t, amit már úgy akartam!" -Dec. 31- Jan. 1: "Boldog Újévet!" "Húú, többet nem iszok!" "Jó buli volt azért!" "Ha valaki tudja, hogy hívják a lányt, akivel smároltam, szóljon már!" -Febr. 14: "Szerelmemmel!" "Húúú, egy hatalmas rózsacsokrot kaptam!" "J...

Ha padra kiülvén a várost kémlelem Elémbe tárul több száz és száz értelem. Egyik fiú, s a másik lány, Van olyan, ki ugrabugrál. Egyik fekete, tele csattal, szegeccsel, Másik magas sarkúban, s rákiáltanak: „Ne ess el!” Van, aki vagány, cigivel nyomja, Van, aki szerény: saját léptét se hallja. Van olyan, aki a tömegben el tudna veszni, Míg egy másik a kakadu színeivel emelkedik ki. De a külsőnkön kívül belsőnk is oly színes, Hisz mindegyikben van olyan, mely kincs és ékes. Az egyik csendes, és pont ettől lesz rendes, Míg a másik nagyszájú, de ugyanakkor kedves. Oly a sok féle-fajta, más és más út. Egyik szemében látni nevetést, másiknak a bút. „Egyéb élet”, hányszor legyintünk sajnálva, Pedig oda kellene figyelnünk a világ gondjára! Lehet két év múlva tényleg vége a Földnek? És a gyerekeim, mit csinálnak? Felnőnek? Vagy meg sem születnek, és én is meghalok… Így álmaimnak teret soha nem adhatok. Vágyaim bent maradnak az íróasztalfiókban...

Egy presszóban ülök, egyes egyedül Kívül nevetek, de zokogok legbelül. Kávé illat van, s kávéhiányom kávéskanállal mindkettőt kavarom. Az élet, mint kávészem... azt hiszem öregszem. Úgy teker, bánt és őröl a gép Szinte elhiszem, hogy ez lesz a vég. A zacc nagyot puffan a zacskó legmélyére De inkább ennek, mint rumnak nézzek a fenekére. Fehéren bátran felhajtom a feketét Ezzel meglesve a fehér csésze jobbfelét. Mosolyog a bögre, mosolyog a világ. Csak én érzem szakadatlan a kávé illatát. Agyamba szökött csúnya szörnyeteg Alóla szeretném kihúzni a szőnyeget. Kiállnék ellene két gyenge öklömmel Ő földre vinne puszta erejével. Hisz az élet edzette, kemény és fekete Ebben rejlik a kávé ereje. K. Amúgy követsz már  Facebookon ? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapi gondolataimat, zenéimet, és az agymenéseimet 👇 Instagramon  pedig olyan tartalmakat találsz, amiket csak a legnagyobb barátaimmal osztok meg! Szóval, lesze...

Azt hinnénk, hogy az életben mindent olyan könnyen megkapunk, ami megszokott. Legyen az egy busz vagy egy zár kinyitása. Pénteken indultam haza. A vasútállomásra menet buszra szálltam. A hatalmas bőröndömmel csak az ablak mellett fértem el. Az egyik megállónál egy középkorú és egy idősebb nő futott a busz után. Nem érték el. A múltkor meg rázárták az ajtót egy idős nénire. Mi meg beragadtunk. Vagyis kint. Nem nyílott ki a a folyosón az előtér előtti rács. Börtön. Kívülről. A szomszéd néni belülről próbálkozott, mi kívülről, mire a tulaj/lakótársam egyik műszakis barátja egy fújókával feloldotta a torlaszt. Édesanyám erre meg is jegyezte, hogy ehhez műszaki végzettség kell.   Egy órát álltunk a folyosón, hasztalanul próbálkozva, és feladtam. Rádöbbentem, hogy egyre fogy az erőm. Nem bírom az állandó stresszt, az egyetemet és a velejáró sok szervezkedést. Az utazást. A futkározást. Mikor viszont bejutottunk, és az őrülettől bódoltan végig ölelgettem mindent, rájöttem, hogy nem leh...