Mit lehet még megbocsájtani?
A barátaimmal való beszélgetések alkalmával sokszor elkalandozom, és azon kezdek el forogni, hogy ha az életem minden egyes pillanatát filmeznék, mennyire király mozi lenne belőle. Mert olyan okosak. Olyan inspirálóak. Olyan sok kérdés van bennünk, annyi érzelem, fájdalom, boldogság, szerelem, harag. A legszínesebb paletta.
Aki azt mondja fiatalnak lenni könnyű, hazudik. Vagy nagyon szerencsés. Mert az érzések, - legyenek azok pozitívak, vagy negatívak - kétszer, háromszor, százszor annyira ütnek szíven ilyenkor. Egy-egy csalódás után azt érzed, ez a világvége, innen már nincs tovább, viszont ha boldog vagy, akkor semmi nem fontos. Akkor nincs külvilág, akkor nincs zh, idegesítő tanár, vagy befizetetlen koli díj, olyankor csak a boldogság van. Ezen érzések hullámvasútján egyensúlyozunk, és nagyon erősen kapaszkodunk, hogy ki ne essünk valamelyik kanyarnál. Hogy ne maradjunk túl sokáig lent, viszont rimánkodunk, hogy a fenti részből minél több legyen.
És ezt a hullámvasutat bizony megosztjuk emberekkel. Általában őket hívjuk a barátainknak. De előfordul, hogy csalódunk bennük, és a hátunk közepére sem kívánjuk, nem hogy szorosan mellettünk üljön a hullámvasúti kocsiban. Mert nem akarjuk látni. Mert nem bírunk ránézni, vagy egy légtérben lenni vele, mert valami olyan megbocsájthatatlannak tűnő dolgot tett, amit tényleg még saját magunk sem tudjuk, hogy megbocsájtjuk-e valaha.
És itt jön a kérdés, hogy hol van az a határ, ahol még azt mondod, Nem baj bro, ezt most elnézem!. Emiatt nem fogok ferde szemmel tekinteni rád. Emiatt nem húzom el a szám, ha rád kell nézni, vagy ha csak meghallom a nevedet. Nem, ezzel még tudok együtt élni.
Hol van ez a határ? És ki az, aki megtudja mondani, hogy hol van ez a határ?!
Aki azt mondja fiatalnak lenni könnyű, hazudik. Vagy nagyon szerencsés. Mert az érzések, - legyenek azok pozitívak, vagy negatívak - kétszer, háromszor, százszor annyira ütnek szíven ilyenkor. Egy-egy csalódás után azt érzed, ez a világvége, innen már nincs tovább, viszont ha boldog vagy, akkor semmi nem fontos. Akkor nincs külvilág, akkor nincs zh, idegesítő tanár, vagy befizetetlen koli díj, olyankor csak a boldogság van. Ezen érzések hullámvasútján egyensúlyozunk, és nagyon erősen kapaszkodunk, hogy ki ne essünk valamelyik kanyarnál. Hogy ne maradjunk túl sokáig lent, viszont rimánkodunk, hogy a fenti részből minél több legyen.
És ezt a hullámvasutat bizony megosztjuk emberekkel. Általában őket hívjuk a barátainknak. De előfordul, hogy csalódunk bennük, és a hátunk közepére sem kívánjuk, nem hogy szorosan mellettünk üljön a hullámvasúti kocsiban. Mert nem akarjuk látni. Mert nem bírunk ránézni, vagy egy légtérben lenni vele, mert valami olyan megbocsájthatatlannak tűnő dolgot tett, amit tényleg még saját magunk sem tudjuk, hogy megbocsájtjuk-e valaha.
És itt jön a kérdés, hogy hol van az a határ, ahol még azt mondod, Nem baj bro, ezt most elnézem!. Emiatt nem fogok ferde szemmel tekinteni rád. Emiatt nem húzom el a szám, ha rád kell nézni, vagy ha csak meghallom a nevedet. Nem, ezzel még tudok együtt élni.
Hol van ez a határ? És ki az, aki megtudja mondani, hogy hol van ez a határ?!
K.
A kép forrása: giphy
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon
Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése