Olyan szagom van, mintha meghalt volna bennem valaki.
Olyan szagom van, mintha meghalt volna bennem valaki. Kezet mosok még egyszer. És még egyszer, de a szag nem múlik. Aztán lezuhanyzom hátha, de még mindig érzem. Visszamászom a zuhany alá, és megmosom a hajamat is, hátha az elmúlt hét, a futás, a Regatta, vagy valami ilyesmi áll a háttérben. Ott fekszem az ágyon, köntösbe, és törülközőbe csavarva, elméletben pihe-puha baba illatúnak kellene lennem, de még mindig olyan szagom van, mint akiben meghalt valaki.
Aztán ráébredek, hogy azért, mert meghalt bennem valaki. Meghalt bennem a múlt. A voltén. Az, aki még hitt. Aki naivan reménykedett, aki két copfos kislányként egy hatalmas rózsaszín felhőn ülve bámult a világra.
Aki szeretett. Aki bízott. Akit szerettek. Akinek hittek. Aki boldog volt. Aki bedőlt újra és újra a szép szónak. Aki újra és újra elesett, majd magát felsegítve felállt. Akit ellöktek, de nem sírt. Aki elbújt és úgy sírt. Aki álarcot húzott reggelente, aki leszarta a véleményeket, aki csak a véleményeknek hitt, aki a barátainak élt, aki utálta a barátait, aki legszívesebben Anyuci szoknyája mellett ülne naphosszat.
Mert ezt kell csinálni, ha gyászolunk, nem? Anyához szaladni. Elhinni, hogy a karjaiban minden más. Hogy csak Ő segíthet átvészelni ezt az egészet. Megnyugodni. Aztán amikor elenged, újra ráeszmélni, hogy egy részed halott. Örökre. És a szagát csak nagyon sok mosakodás árán tudod lemosni magadról. Szóval hajrá! Lemosásra fel!
Aztán ráébredek, hogy azért, mert meghalt bennem valaki. Meghalt bennem a múlt. A voltén. Az, aki még hitt. Aki naivan reménykedett, aki két copfos kislányként egy hatalmas rózsaszín felhőn ülve bámult a világra.
Aki szeretett. Aki bízott. Akit szerettek. Akinek hittek. Aki boldog volt. Aki bedőlt újra és újra a szép szónak. Aki újra és újra elesett, majd magát felsegítve felállt. Akit ellöktek, de nem sírt. Aki elbújt és úgy sírt. Aki álarcot húzott reggelente, aki leszarta a véleményeket, aki csak a véleményeknek hitt, aki a barátainak élt, aki utálta a barátait, aki legszívesebben Anyuci szoknyája mellett ülne naphosszat.
Mert ezt kell csinálni, ha gyászolunk, nem? Anyához szaladni. Elhinni, hogy a karjaiban minden más. Hogy csak Ő segíthet átvészelni ezt az egészet. Megnyugodni. Aztán amikor elenged, újra ráeszmélni, hogy egy részed halott. Örökre. És a szagát csak nagyon sok mosakodás árán tudod lemosni magadról. Szóval hajrá! Lemosásra fel!
K.
A kép magánarchívumból való.
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon
Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése