Az utazás, mint bizalomjáték

Ameddig nem ültem Telekocsiban, addig nem is gondoltam bele, hogy az utazás egy bizalomjáték. Egy olyan folyamat, amelyben egyetlen egy emberre vagy utalva. Mindegy, hogy autóban, buszon, repülőn vagy vonaton ülsz, a lényeg ugyanaz: nem te irányítasz.
Hanem egy idegen, valaki, akinek a nevét se tudod, de gond nélkül rábízod az életed. Miért ne tennéd? Neki papírja van arról, hogy vezethet, neked meg muszáj A-ból B-be jutnod.

Milyen fura is lenne, ha minden egyes vonatút előtt a mozdonyvezető végig szaladna a kocsikon, és egyesével bemutatkozna mindenkinek, biztosítva minket körültekintéséről, józanságáról, erős kezűségről. Megnyugtatna mindenkit, hogy minden rendben lesz, egyszer hibázott csupán, de akkor sem ő volt a hibás, valaki egyszerűen elélépett.

Ferde szemmel néznénk-e a buszsofőrre, ha megállónként bemondaná, hogy ő Kiss Géza, és senki ne aggódjon, 35 éve vezet, egyetlen baleset nélkül?

Megijednénk-e, ha a pilóta előre jönne az utastérbe, és elmondaná, hogy most ugyan a robotpilóta vezet, de eddigi pályafutása alatt csak néhány sirályt csapott el.

És miért nem félünk beülni egy vadidegen mellé egy útra? Nem tudjuk honnan jött, hogy hogy vezet, vagy hogy milyen személyiség, mégis őt választjuk útitársnak.

Miért szavazunk feltétlen bizalmat azoknak az embereknek, akik az életünkért felelnek, és ezzel szemben miért vagyunk bizalmatlanok azokkal, akiket már jól ismerünk?
A bizalom és az ismeretség fordítottan arányos egymással?

K.


A kép magánarchívumból való.

Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon


Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán

Megjegyzések

Facebook

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A 15 legszörnyűbb csajozós szöveg

Viszketés, avagy agymenés 5 pontban

Prosti pingvinek és társaik