Jegyzet a múltból: Pályaválasztás, avagy dönts jól, hogy jó életed legyen!
2012 februárjában egy végzős lány érzelmeit teljesen felkavarták felnőttek, akik megpróbálták irányítani a döntését a jövővel kapcsolatban. Jelentem nem sikerült! Azóta is azokon a kikövezett úton lépdel, amit magának épített ki! Szóval jöjjön a lány a múltból! Íme:
Pályaválasztás, felvételi, érettségi. Mind olyan szörny, mely a 17-18 éves, szalaggal bíró, végzős fiatalokat ijesztgeti.
Nekem személy szerint már a hócipőm tele van a pályaválasztással. A szak, amire jelentkeztem volna valószínűleg megszűnik, a B tervemet lenézik. Ezt megunva elmesélek valamit:
Fiús kislány voltam. Ne értsetek félre, imádtam a szép ruhákat, de szívesebben húztam nadrágot sportcipővel, szívesebben barátkoztam fiúkkal és soha nem akartam hercegnő lenni. Színésznő viszont annál inkább. Hatodikban, egy iskolai műsor alkalmával egy színdarabot adtunk elő, melyben a legkisebb lányt játszottam. A Melyiket a kilenc közül? egy elragadó karácsonyi történet a cipészről, aki 9 gyerekének nem tudta megadni szentestére mindazt, amit azok szerettek volna. Az általam megformált kislány ragaszkodott leginkább édesapjához, amit én legjobb tudásom szerint próbáltam színpadra vinni. Sikerült. A közönség ujjongott, a dráma tanárnő komoly jövőt jósolt nekem. Majd még azon a nyáron előtárva tervem szüleim és egy határon túl élő színészbarátunk előtt, le lettem hurrogva. A barát elmagyarázta, hogy ebből az egészből a protekciósok és a nagyon jók élnek meg. S hogy ez utóbbi oly' nehéz, hogy Ő, a számos nívósabbnál nívósabb díjával sem tudja kénye-kedve szerint eltartani a családját.
Ezen tényeket átgondolva, és az élet nagy pofonját megköszönve álom nélkül maradtam. Egészen addig, míg hetedikben az örök kedvenc magyar tanárom fel nem ajánlotta, hogy írjunk újságot az iskolának.
Szörnyen élveztem, életem egyik legjobb 2 éve volt, míg imádott tanárnőm kezei alatt írhattam. Azonban Ő áldott állapota miatt elhagyta az iskolát, én meg a sok, tollal elmondható, kiírni való gondolatommal magamra maradtam. Tizenegyedikig, míg az új magyar tanár felkért egy csapat szervezésére, majd annak vezetésére. Főszerkesztője lettem egy újságnak, melyet én keltettem életre.
Sok sérelem ért a Tükörkép - így hívták az iskolai lapot - élete során, de a pofonok után mindig megráztam magam, és elismerést vadászva tovább mentem.
Számos faktom, elfoglaltságom és a sérelmektől való félelem miatt, az idén mégis feladtam. "Letettem a lantot." A Tükörkép lantját.
És - én balga - elkezdtem gondolkodni azon - mivel tudok és szeretek is írni -, hogy a kommunikáció- és médiatudomány szakot kijárva újságíró leszek. Bár a színművészet mindig is ott motoszkált bennem B terv gyanánt.
Pont ezen elképzeléseim miatt ért hideg zuhanyként a hír, hogy Debrecenben talán eltörlik a hőn áhított szakot.
Miért akadok fent ezen? Miért nem megyek egy hasonló szakra Pesten?
Gondolkozz! Szabolcs megyei, kisvárosból származó lány vagyok. Én félek a fővárostól, Az utcáktól, az aluljáróktól, a hidaktól, a forgalomtól, az emberektől.
Fájó pont még, hogy az emberek egyik célomat sem veszik komolyan. A médiát kinevetik, a színműre közlik, hogy nem fogja rá futni. Hé! Hahó! Egy 18 éves lány érzelmeibe trappolsz elefánt!
És ezek az elefántok egyre csak sokszorozódnak. Többen lesznek, és hangosabban kiabálják: "Jól fizető szakmát tanulj!" De kérdem én: Mit ér a sok pénz, ha minden nap bárgyú mosollyal mész dolgozni? Ha utálod azt, amit csinálsz?
Olyan nagy kérés az, hogy mindenki menjen a jó büdös francba és én meg had csináljam azt, amit szeretek? Hogy összeköthessem a kellemeset a hasznossal? A szerelmemet a hivatásommal?
És az én szerelmem az írás. Miért ne csinálhatnám? Vagy hallgassak mindenki más véleményére? És ha rosszul döntök? Az egész életem az elhibázott döntéseimről és a megbánásról szóljon? Miért ilyen nehéz?!
Pályaválasztás, felvételi, érettségi. Mind olyan szörny, mely a 17-18 éves, szalaggal bíró, végzős fiatalokat ijesztgeti.
Nekem személy szerint már a hócipőm tele van a pályaválasztással. A szak, amire jelentkeztem volna valószínűleg megszűnik, a B tervemet lenézik. Ezt megunva elmesélek valamit:
Fiús kislány voltam. Ne értsetek félre, imádtam a szép ruhákat, de szívesebben húztam nadrágot sportcipővel, szívesebben barátkoztam fiúkkal és soha nem akartam hercegnő lenni. Színésznő viszont annál inkább. Hatodikban, egy iskolai műsor alkalmával egy színdarabot adtunk elő, melyben a legkisebb lányt játszottam. A Melyiket a kilenc közül? egy elragadó karácsonyi történet a cipészről, aki 9 gyerekének nem tudta megadni szentestére mindazt, amit azok szerettek volna. Az általam megformált kislány ragaszkodott leginkább édesapjához, amit én legjobb tudásom szerint próbáltam színpadra vinni. Sikerült. A közönség ujjongott, a dráma tanárnő komoly jövőt jósolt nekem. Majd még azon a nyáron előtárva tervem szüleim és egy határon túl élő színészbarátunk előtt, le lettem hurrogva. A barát elmagyarázta, hogy ebből az egészből a protekciósok és a nagyon jók élnek meg. S hogy ez utóbbi oly' nehéz, hogy Ő, a számos nívósabbnál nívósabb díjával sem tudja kénye-kedve szerint eltartani a családját.
Ezen tényeket átgondolva, és az élet nagy pofonját megköszönve álom nélkül maradtam. Egészen addig, míg hetedikben az örök kedvenc magyar tanárom fel nem ajánlotta, hogy írjunk újságot az iskolának.
Szörnyen élveztem, életem egyik legjobb 2 éve volt, míg imádott tanárnőm kezei alatt írhattam. Azonban Ő áldott állapota miatt elhagyta az iskolát, én meg a sok, tollal elmondható, kiírni való gondolatommal magamra maradtam. Tizenegyedikig, míg az új magyar tanár felkért egy csapat szervezésére, majd annak vezetésére. Főszerkesztője lettem egy újságnak, melyet én keltettem életre.
Sok sérelem ért a Tükörkép - így hívták az iskolai lapot - élete során, de a pofonok után mindig megráztam magam, és elismerést vadászva tovább mentem.
Számos faktom, elfoglaltságom és a sérelmektől való félelem miatt, az idén mégis feladtam. "Letettem a lantot." A Tükörkép lantját.
És - én balga - elkezdtem gondolkodni azon - mivel tudok és szeretek is írni -, hogy a kommunikáció- és médiatudomány szakot kijárva újságíró leszek. Bár a színművészet mindig is ott motoszkált bennem B terv gyanánt.
Pont ezen elképzeléseim miatt ért hideg zuhanyként a hír, hogy Debrecenben talán eltörlik a hőn áhított szakot.
Miért akadok fent ezen? Miért nem megyek egy hasonló szakra Pesten?
Gondolkozz! Szabolcs megyei, kisvárosból származó lány vagyok. Én félek a fővárostól, Az utcáktól, az aluljáróktól, a hidaktól, a forgalomtól, az emberektől.
Fájó pont még, hogy az emberek egyik célomat sem veszik komolyan. A médiát kinevetik, a színműre közlik, hogy nem fogja rá futni. Hé! Hahó! Egy 18 éves lány érzelmeibe trappolsz elefánt!
És ezek az elefántok egyre csak sokszorozódnak. Többen lesznek, és hangosabban kiabálják: "Jól fizető szakmát tanulj!" De kérdem én: Mit ér a sok pénz, ha minden nap bárgyú mosollyal mész dolgozni? Ha utálod azt, amit csinálsz?
Olyan nagy kérés az, hogy mindenki menjen a jó büdös francba és én meg had csináljam azt, amit szeretek? Hogy összeköthessem a kellemeset a hasznossal? A szerelmemet a hivatásommal?
És az én szerelmem az írás. Miért ne csinálhatnám? Vagy hallgassak mindenki más véleményére? És ha rosszul döntök? Az egész életem az elhibázott döntéseimről és a megbánásról szóljon? Miért ilyen nehéz?!
K.
A kép magánarchívumból való.
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon
Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése